Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
SZARKA LASZLO INTEGRÁCIÓ ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS A KISEBBSÉGPOLITIKÁBAN Magyar aktivista kísérlet Csehszlovákiában Az első világháború után kialakult kisállami kelet-közép-európai régiót az anyaország - befogadó állam - kisebbségi közösség háromszögével leírható triadikus modell klaszszikus területeként szokás emlegetni. Ennek alapvető oka, hogy a versailles-i békerendszer keretei közt kialakult soknemzetiségű nemzetállamokban a határkijelölések miatt jelentős számú kisebbségi népesség maradt. Ausztria és Németország, illetve Magyarország, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország és Románia határain kívül 1919 után a mainál jóval nagyobb számban éltek a fenti nemzetállamok többségi nemzeteihez kötődő kisebbségek.1 A kisállami Kelet-Közép-Európában tehát a modern nemzetépítő nacionalizmusok három alaptípusa - a nemzetállami, az anyaországi és a kisebbségi - gabalyodott egymásba. Az első világháború lezárását követően a régió 19. századi etnopolitikai konfliktusai helyett az új állami keretek közt, jórészt új szereplőkkel éppen a triadikus érdekviszonyok közt felsorakozó nacionalizmusok kezdték újra dicstelen küzdelmüket, amely az egész régió 20. századi történetének meghatározó folyamatává vált. Kulturális, etnikai, demográfiai következményeit tekintve az állampolitika szintjére emelt nacionalista ideológiák és programok előbb az asszimilációs és homogenizációs politika felértékelődését, majd a világháború évtizedében a zsidóság felszámolását célul kitűző holokausztot, etnikai tisztogatásokat, egész népcsoportok elüldözését és felszámolását, nemzetközi jogilag is elismert kényszermigrációkat vonták maguk után.2 A két világháború között megszerveződő nemzeti kisebbségek számára a nemzeti és az állami lojalitás rétegződése, illetve kettéválása, a nemzetiségi konfliktusok felerősö1 A Habsburg-monarchia utódállamainak német kisebbségei az 1920-as évek közepéig leépítették korábbi kapcsolataikat Ausztriával, és szinte kizárólag Németországot tekintették anyaországuknak. A Monarchia területén osztozkodó hat közép-európai utódállamban a kisebbségek száma az 1920-as években meghaladta a 24 milliót. Ez azt jelenti, hogy az államalkotónak minősülő, de ténylegesen nem domináns helyzetbe került szlovák, horvát, szlovén népességet nem számítva a régió népességének 30 százaléka valamely kisebbségi csoporthoz tartozott. Glatz Ferenc: A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. História, 1992. 11. sz. 2 A kisebbségek és a velük kapcsolatosan rivalizáló államok viszonyát, az irredenta és az államnacionalista pozíciókat Brubaker ilyen triadikus viszonyként írja le. A három érdekelt közösség között az etnokulturális közösségi szolidaritás, illetve az állampolgársági lojalitás és szolidaritás kerül közvetlen és közvetett konfliktusba egymással, egyszersmind a kisebbségi közösségen belül összetett identitásformák kialakulását és ezzel együtt folyamatos identitáskonfliktusokat okoz. Brubaker, Rogers: Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the new Europe. Cambridge, Cambridge University Press, 1996, 56. p.
