Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Revízió és integráció
170 Hámori Péter pen ezért lényegében választás elé állította politikájának konzervatív-liberális ellenzőit: vagy elfogadják az általa felvázolt „menetrendet” (amelyben a kormánynak a reformokra adott lehető legszélesebb körű felhatalmazás és egyes intézkedések azonnali megtétele megelőzte volna a népszavazást), vagy kiváltságaik őrzése érdekében szembeköpik húszéves politikai működésüket, amelyben rendre anatémát kiáltottak Trianonra, minden alkalommal hangoztatva, hogy bármilyen áldozatra hajlandóak a békediktátum eltörlése érdekében.11 Mint közismert, végül nem népszavazásra került sor, hanem döntőbíráskodásra. Imrédy számára evvel elveszett a lehetőség politikai ellenfeleinek gyors legyőzésére. A miniszterelnök bukásáig, sőt azon is túl tartó politikai „ámokfutása” (ahogy azt több történész előszeretettel beállítja), vagy sokkal inkább keserű szembefordulása a politikai elittel és rendszerrel, amely elvezetett 1944-es szerepvállalásához és későbbi kivégzéséhez is, nézetünk szerint nagyrészt ezzel magyarázható. Tárgyunk szempontjából azonban fontosabb, hogy az 1938. novemberében visszanyert területeket Imrédy egyfajta kísérleti terepnek is tekintette, ahol az egész országban bevezethető szociálpolitikai modell kipróbálható. Nagyjából a bel- és külpolitika itt vázolt eseménysora idején Pécsett a szociális tanácsadók konferenciát rendeztek, ahol az új magyar szociálpolitikával szembeni elvárásaikat, terveiket és javaslataikat összegezték.12 Szatmár vármegyében Streicher Andor alispán és Pécs törvényhatósági jogú városban Esztergár Lajos alpolgármester vezetésével pedig a gyakorlatban is kísérletet tettek ennek az új, elveiben lassan tisztázódó szociálpolitikának a bevezetésére. Az eleinte Szatmári Normának, később „produktív szociálpolitikának” nevezett szociális rendszer legfontosabb alapgondolata a hagyományos segélyezéssel való szakítás és a szociálpedagógiának a szociálpolitikával való szerves összekapcsolása volt. A segélyezés elleni kifogások legfontosabbika az volt, hogy a köz teherviselő képességéből fakadóan szükségszerűen csekély összege miatt csak a segélyből élők újjátermelésére, a segélyigény állandósítására képes, és az átmenetileg nehéz helyzetbe került családok kivételével azonban alkalmatlan arra, hogy az érintettek sorsán változtasson. Az új elgondolás éppen ezért két, addig nem vagy nem így alkalmazott elemet emelt be a szociálpolitikai rendszerbe. A karitatív segélyeket kölcsönökkel váltották fel, de ennél fontosabb volt, hogy ezt a ráutaltak (részben a kölcsön jogi következményei által kikényszerített) együttműködésével kapcsolták össze.13 Gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy a leszakadt - vagy eleve periferikus helyzetű - családok egy nagyobb összegű természetbeni juttatást nyertek el, azonban életvitelüket, mely magában foglalta a munkakészségüktől kezdve a főzési szokásokon és gyermeknevelésen át egészen a vallásosságukig, szomszédokhoz való 11 A felhatalmazási törvény első, nemcsak a Felvidék, hanem egész Magyarország területére szóló változata híven mutatja Imrédy törekvéseit. (A törvényjavaslat történetének összefoglalása Sipos Péter-Sipos András (szerk.j: Imrédy Béla a vádlottak padján. Budapest, Osiris-BFL, 1999, 52-53. p. Megjegyzendő, hogy bár egy korabeli újságcikk arról tudósit, hogy az Igazságügy-minisztérium Kodifikációs Osztálya a törvényjavaslatot előkészítette, az a MÓL anyagában nem lelhető föl. (Kétszakaszos javaslat a kormánynak a korszerű szociális reformok keresztülvitelére. Új Nemzedék, 1938. november 3.) 12 A magyar szociálpolitika feladatai. I. m. I-II. köt. 13 Maga a visszatérítendő segítség, kölcsön intézménye nem volt új a magyar szociálpolitika történetében: már a 19. század aszályai és más válsághelyzetei esetében előszeretettel alkalmazták, ám az indok más volt, mint 1938-39-ben: elsősorban a költségek - legalább részbeni - visszatérülésére voltak tekintettel, ezen túlmenő célkitűzések azonban általában nem szerepeltek a tervekben. (Az egyik legkorábbi ilyen eset: Csizmadia Andor: Szociálpolitika a reformkori Kolozsváron. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület Jog-, Közgazdaság-és Társadalomtudományi Szakosztályának Értekezései, 4., 1943.)
