Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Konferencia a tannyelvválasztásról Debrecenben, 2004. október 28-31. - Disputationes Samarienses 6. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)

II. Kitekintés

82

Hozzászólások

Vančoné Kremmer Ildikó:

„Jé, hát te nem is vagy annyira hülye, mint ahogy mi azt gondoltuk!”

Én a ,,-nák, -nék” kapcsán felmerült kérdésre szeretnék annyit mondani, hogy tulajdonképpen mikor itt a nyelvváltozatok társadalmi megítéléséről van szó, akkor abból indulunk ki - ez itt teljesen olyan, mint az egynyelvű szemléletben - hogy a jó és az okos gondolatok csak a művelt köznyelven közvetíthetőek. Ha én ezt tovább szélesítem, ugye a különböző országokból átjönnek azok a magyarok, akik otthon anyanyelwáltozatként az ottani nyelvváltozatot használják, s őnekik már problémájuk lehet Magyarországon, mert az ő megítélésükben is ez ugyanúgy valahol lecsapódik. De ha továbblépek ebben az egynyelvűségi szemléletben, ugyanez történik a kisebbségi, illetve a többségi nyelv kapcsolatában. Amikor azt mondom, hogy magas szintű másodnyelvtudásra van szükség, mi az, hogy magas szintű másodnyelvtudás? Abban a pillanatban, amikor én szlovákul nem anyanyelvi szinten szólalok meg - márpedig nem szólalok meg anyanyelvi szinten, mert a harmadik percben nyilvánvalóvá válik, hogy nekem a szlovák csak másodnyelvem, és nem az anyanyelvem, mert itt-ott esetleg van ragozási hibám, vagy éppen nem teszem ki azt a megfelelő visszaható névmást, ami a magyarban nem található, tehát nekem teljesen idegen nyelvi elem - akkor a szlovák azt mondja, hogy „ez a nő nem tud szlovákul”. Na most ez annyira erős, hogy a gyerekeinkben nagyon erősen el is ültetjük azt, hogy ha valaki a többségi nyelvet nem anyanyelvi szinten beszéli, akkor nem tudja jól azt a nyelvet. Nekem erre van egy kérdőívem, és ez nagyon szépen előjön, hogy a szlovákiai magyaroknak nagyon nagy része önmagát sem tartja kétnyelvűnek. És pontosan azért, mert a kétnyelvűséget nem úgy értelmezi, ahogy Kontra Miklós említette a bevezetőjében, hanem anyanyelvi szintű tudást vár el mind a két nyelven. És hogy ez tényleg mennyire befolyásolja a megítélést, azt nagyon könnyű szemléltetni: én szlovák gimnáziumban végeztem az utolsó évet, és ott érettségiztem. A paszszív nyelvtudásom, mikor odamentem, nagyon jó volt, de az aktívval bizony voltak problémák. Az év végén mondja nekem a szobatársam, hogy „Jé, hát te nem is vagy annyira hülye, mint ahogy mi azt gondoltuk!" Konkrétan ezekkel a szavakkal. Merthogy akkorra értem el a nyelvtudásnak azt a szintjét, amit ő úgy elvárt volna, hogy aki okos, az legalább ilyen szinten beszéljen szlovákul.

És ez annyira erős, ez csak attitűd, végül is, tehát beállítódottság kérdése, hogy angolul negyed annyira nem tudok, mint szlovákul, soha nem fogok tudni olyan jól angolul, mint szlovákul, mégis azt mondom, „a francba, hát én nem tudok jól szlovákul”. És ha fel kell például szólalnom szlovákul, akkor már előre gázban vagyok, hogy na most akkor mindenki azt fogja figyelni, hogy ez a magyar nő vajon melyik ragozási mintát fogja most elvéteni, illetve véletlenül melyik visszaható névmást nem fogja kirakni. Tehát amíg a társadalomban - és ez ugyanúgy érvényes egyébként az egynyelvű magyar társadalomra, mint az összes többire - valahogy nem ültetjük el annak a gondolatát, hogy a nyelvváltozatoknak a megítélése egyértelműen csak társadalmi ítélet, és nem nyelvtudományi szempontból helyes az egyik nyelvváltozat, de helytelen a másik, addig ez a kettősség mindig meg fog maradni és hiába beszélünk mi itt kétnyelvűségről, hát ugyanez történik Magyarországon a nyelvváltozatok-