Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Konferencia a tannyelvválasztásról Debrecenben, 2004. október 28-31. - Disputationes Samarienses 6. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)

IV. Összefoglaló

240 Péntek János

A kétnyelvűség valóban nem az ördögtől való, mint Kontra Miklós több ízben hangsúlyozta, megfelelő változataiban és szintjeiben a beszélő embert gazdagítja, esélyeit növeli. Nem az ördögtől való, de nem is teljesen ártalmatlan, különösen azokban a változataiban, amelyeket környezetünkben az államnyelvi oktatás (és az államnyelv oktatása) alakít ki. Nem véletlenül hangsúlyozza Töve Skutnabb-Kangas: „Az oktatás során ki vagyunk téve mind a közeg (a nyelvek), mind az adott ideológiai üzenet (a kulturális tartalom) befolyásának. Az iskolai oktatás megszilárdítja bizonyos nyelvek és kultúrák relatív fontosságának tudatát” (1997: 6). A többség saját domináns nyelvével saját ideológiáját, saját értékrendszerét és szemléletét érvényesíti, gyakran a kisebbség ellenében. Nem véletlen, hogy Romániában éppen a történelmet és a földrajzot kell kötelezően román nyelven tanulni.

Tapasztalataink szerint az, aki tanulmányait végig államnyelven végzi, úgy lesz kétnyelvű, hogy kétnyelvűségében is az államnyelv dominál. Ez pedig előkészíti a végleges átlépést a második nyelvbe. A szakmáról az államnyelven is kell tudni beszélni, mondta itt joggal Várady Tibor professzor, de anyanyelven is, hangsúlyozom én. Az elmúlt harminc-negyven évben szakembereink nem anyanyelvükön tanultak, Erdélyben 45 éve nincs magyar nyelvű jogászképzés. Én ennek következményeit hallom naponta a kolozsvári rádió magyar adásának jogi tanácsadó műsorában: a jogász képtelen értelmes, érthető emberi nyelven beszélni a betelefonáló hallgatókkal. Ezt érzik bizonyára a magyar ügyfelek is, az orvosokkal beszélni nem tudó magyar betegek stb.

Szintén a nyelvcserével együtt járó agymosásnak a következménye, hogy akik átmennek a nyelvcserén, azok nem egyszerűen román, szlovák, szerb anyanyelvűekké válnak, hanem gyakran ők a lesznek legbőszebb neofita nacionalisták a többségi nemzetekben.

Többször fölmerült, más alkalmakkor is, hogy az oktatási hatóság a maga érhetetlen magatartásával akadályozza az államnyelv hatékony oktatását az állami oktatásban. Aki először hallja ezt, annak hihetetlennek tűnik, mi is némi értetlenséggel kerülgettük, mint macska a forró kását. Noha - ha jól meggondoljuk - ez is azt bizonyítja, hogy nekünk nincs nyelvstratégiánk, a környező nemzetállamoknak viszont van. Olyan, amely megfelel az asszimilációs ideológiának, és még pénzbe sem kerül.

Alapvető érdekellentétről van ugyanis szó. Az állam, az oktatási hatóság az alacsony szintű, gyors lefolyású zsilipkétnyelvűséget preferálja, a felcserélő kétnyelvűséget. Ez az állam szempontjából azért is jó, mert egy korai fázisában az alacsony szintű nyelvtudás alapján működhet a részben leplezett diszkrimináció, mintegy igazolja az anyanyelvű oktatás kudarcait. A másik oldalon a kisebbség érdeke valóban a stabil, magas szintű, anyanyelvmegtartó kétnyelvűség. Ebben azonban nem támogatják, hanem inkább akadályoz-