Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Konferencia a tannyelvválasztásról Debrecenben, 2004. október 28-31. - Disputationes Samarienses 6. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
III. A Kárpát-medence magyar nyelven (is) oktató felsőoktatási intézményeinek gyakorlata
Hozzászólások 191 egy olyan hallgató is, aki vegyesen, az elemit, általánosat ukránul, a középiskolát magyarul végezte el. Ebből is látszik, hogy a hallgatók többsége magyar (kisebbségi) iskolában tanulta az államnyelvet. A következő kérdés arra vonatkozott, hogy melyik volt az az idegen nyelv, amelyiket a középszintű oktatásban tanultak. A válaszok között erősen vezetett az angol (35), ezt követte a német (16), a francia (12), ketten oroszt is tanultak. Többen két nyelvet is tanultak. Ennél a kérdésnél érdekes és sokatmondó tapasztalat volt, hogy a hallgatók többsége az ukrán nyelvet is a tanult idegen nyelvek közé sorolta. Ezek után jött az a kérdés, hogy a tanftott nyelveket (az ukránt és valamely idegen nyelvet) milyen szinten sajátította el a hallgató a középiskolában. Ukrán nyelvtudásukat a hallgatók egy 1-től 5-ig terjedő skálán kellett, hogy értékeljék, ahol 1 a legkisebb fokú nyelvtudást jelöli. Az eredmény szerint 10 hallgató vallotta azt, hogy ő semmilyen szinten nem beszéli az ukrán nyelvet (1), 23 vallotta magáról, hogy ír és olvas az államnyelven (2), 9 hallgatónál ez utóbbi már párosul a beszédértéssel is (3), mindössze 4 hallgató beszéli a nyelvet (4), valamint szintén 4 megkérdezett vallotta, hogy ő anyanyelvi szinten beszél (5) ukránul. (Hozzátenném, hogy ez esetben sem az iskolának, hanem a családi háttérnek - vegyes házasságnak, valamint az ukrán tannyelvű középiskolának (2-3 hallgató) köszönhető ez az eredmény.) A válaszok indoklásaiból világosan kiderül, hogy mindez minek a következményeként alakult így, legalábbis a diákok véleménye szerint. Voltak, akik magukat, kevés szorgalmukat, a legtöbben azonban mégis a középiskolai tanárukat okolták, illetve annak szakképzettségének hiányában találták meg jelenlegi nyelvtudásuk alacsony szintjének okát. Mások a tantervben látták a probléma forrását, mert az úgy kezelte a magyar ajkú tanulókat, mintha azok születésüktől fogva érintkeztek volna az ukrán nyelvvel, s az első osztály elkezdésével már tisztában lettek volna az alapvető fogalmakkal, s így nyugodtan be tudtak volna kapcsolódni a bonyolultabb nyelvtani részek tanulásába. Pedig ez csak néhány ritka, szerencsés esetben fogadható el, mondjuk olyan tanulóknál, akiknek egyik szülője ukrán, vagy olyan helyen élt, ahol nem tudta kikerülni néhány szó elsajátítását, vagy baráti köre volt rá pozitív hatással az ukrán nyelv elsajátításában. Ezzel szemben áll viszont a tény, hogy Kárpátalja nagyon sok magyarlakta településén fel lehet úgy nőni, hogy a gyerek nem hall egyetlen ukrán szót se, és nincs rákényszerítve, hogy valaha is ukránul szóljon valakihez. Tehát az ukrán nyelvet nem mint második anyanyelvet, hanem mint idegen nyelvet (környezeti nyelvet) kellett volna, s kellene ma is tanítani a középiskolákban, s talán akkor nagyobb eredményeket tudnának elérni. Mindezek ellenére minden megkérdezett hallgató egyöntetűen válaszolta azt, hogy, igen, meg kell tanulnunk az ukrán nyelvet, fő indoklásként pedig az a szomorú felismerés állt, miszerint a hallgatók nap mint nap tapasztalják, hogy az államnyelv ismeretének hiányában, hátrányos helyzetben vannak ukrán ajkú társaikkal szemben akár a munkaerőpiacon, akár az élet bármely más területén. Tisztában vannak azzal, hogy szülőföldön való érvényesülésük egyetlen útja az államnyelv ismerete, valamint tanári pályájuk sikeres végzéséhez, azon belül a hivatali ügyek intézéséhez alapvetően szükség van az ukrán nyelv megértésére és használni tudására.
