Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Konferencia a tannyelvválasztásról Debrecenben, 2004. október 28-31. - Disputationes Samarienses 6. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
III. A Kárpát-medence magyar nyelven (is) oktató felsőoktatási intézményeinek gyakorlata
Hozzászólások 153 Sipos Kinga: A kétnyelvűség mindenképpen létfontosságú eszköze a megmaradásnak Én úgy gondolom, hogy három fontos tényező játszik szerepet a többnyelvűség gondolatának az elfogadásában, valamint ennek a bevezetésében. Első szerintem a többség hozzáállása, a felnőttek, a középkorúak viszonya és a fiatalok véleménye. Azt tapasztaltam, hogy a felnőttek, az a generáció, aki a múlt rendszerben közvetlen tapasztalata révén szembesült ezzel az asszimilációs politikával, idegenkedően vélekedik a kétnyelvűségről. Ez érthető végül is, mert annak a veszélyét látják ebben felfedezni, hogy nyíltan elfogadjuk, úgymond, az asszimilációs folyamatot azzal, hogy beleegyezünk a kétnyelvűség bevezetésébe. Én ezt nem így látom. Az identitás, az anyanyelv megőrzése és a kétnyelvűség nem zárja ki egymást, sőt, szerintem feltételezik egymást, és folytonos kölcsönhatásban vannak egymással. A megmaradás ugyanis teljes elszigeteltségben, elzárkózásban számomra elképzelhetetlen. A kétnyelvűség mindenképpen létfontosságú eszköze, lehetősége a megmaradásnak. A fiatalok szerintem egyre inkább ráébrednek a többnyelvűség fontosságára. A többség hozzáállását szerintem annyiban lehetne és kellene megváltoztatni, hogy előnyként fogják fel a kétnyelvűséget. A többség hozzáállása, úgy érzem, javul a kisebbség nyelvi nehézségeit tekintve. A személyes tapasztalataimra támaszkodva ki merem jelenteni, hogy az utóbbi időben meglepően sokan segítőkészen viszonyulnak hozzánk. Azokhoz, akik megpróbáljuk elsajátítani a többségnek a nyelvét. És nyitottabbak, ezáltal a kultúránk iránt is érdeklődőbbek. Ezért sem megoldás szerintem az elzárkózás, mert ellehetetleníti a többség számára a saját kultúránk megismerését, és így nem várhatjuk el, hogy megértsenek végül is minket. Céljainkat tekintve én is azt tapasztaltam, hogy Erdélyben vagy mástól várjuk általában a megoldást, vagy pedig annyira távoli, illuzórikus célokat tűzünk ki, amelyek rövid időn belül megvalósíthatatlanok. Szerintem az lenne jó, hogy először fogalmazzunk meg konkrétabb célokat, amelyek belátható időn belül megvalósíthatók. A kétnyelvűség bevezetésében pozitív hatást látok a szakmai felkészültség szempontjából is. Nem gondolom, hogy a többnyelvűség a tantárgyak megértésének a gátja lenne. Ellenkezőleg, a többnyelvűség nem vonja szükségszerűen maga után a fogalmak elhomályosulását. Természetesen ezeket elsősorban anyanyelven lehet és kell tisztázni. Az egyetemi nyelvórák nem biztosítanak lehetőséget a szaknyelv elsajátítására. Tehát nemcsak a többség nyelvét értem itt, hanem más idegen nyelveket is, világnyelveket, mint az angol vagy a német, holott ez alapvető lenne az aktuális eredmények követéséhez a különböző szakterületeken. Egyetértek Péntek János professzor úrnak azon kijelentésével, hogy az anyanyelvi oktatásra is sokkal nagyobb hangsúlyt kéne helyezni, mivel nagyon sokan nem tudnak egy pályázatot helyesen megírni, vagy egy szakdolgozatot, tehát ilyen formális iratoknak az elkészítése nehézséget okoz. Számomra is plusz erőfeszítést igényel, hogy helyesen meg tudjak egy ilyen iratot írni, tehát utánaolvasást, utánanézést igényel. Szerintem a kétnyelvűség vagy a többnyelvűség elfogadása, meg egyáltalán bevezetése, hosszadalmas folyamat, mert elsősorban mentalitások megváltoztatását követeli. Ez pedig sok időt igényel. De az, hogy már nyíltan beszélünk róla, tehát hogy már kérdéssé vált, problémává vált, szerintem egyértelműen azt jelzi, hogy jó irányba haladunk.
