H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Az ibolya illata
Permanens szövegmozgás és kombinatorikus rend 65 halmazaiban, ekkor gyakorlatilag a beolvasztás aktusában vesznek részt: az e nevekhez rendelt szövegeket, paratextusokat idézőjeltelenül, darabolva vagy kiegészítve gyakran a magáévá teszi/teheti a későbbi szövegár, vagyis minden szavuk (csoportokban vagy külön-külön) kombinatorikus protézisként mutatkozhat meg, máskor a dedikációs apparátus közhelytoposzainak paródiáiként: ilyenkor vagy az identifikálhatóság természetes viszonylagossága sérül (pl. egy bizonyos Mike Hunter mint címzett „egyrészt senki, másrészt egy fiktív pornórendező. Megátalkodottan, alávalóan rendkívüli ember. A szokatlan hajszolása - kenyere és érvénye”)1*, vagy pedig maga a dedikációs mozzanat bizonyul hiábavalónak számos korlát miatt (pl. „R. Frippnek, B. Enónak, P. Gábrielnek, D. Bowienak... akikhez sosem fog eljutni”).15 A bizonytalanná vagy feleslegessé váló név identifikálhatatlanná teszi a biográfiát is, az életrajz gyakorlatilag folyamatos algoritmuskereséssé változik át, melynek lényege a magunk pótlása: nyelvként felfogott énünk transzformálásának vágya valami foghatóbba, valamilyen érthetőbbnek, interpretálhatóbbnak látható nyelvbe. Ez a sajátos, a magyar költészetben szinte egyedülálló beszédmód képes hiteles kétségeket megfogalmazni a se nem valós, se nem fiktív vagy egyenesen hazug iéttartalmak rögzítésére kényszerített nyelv disszuáziós gépezetét működtető beszédmódok mellett. E disszuáziós beszédmód eredményezi a kilencvenes években olyannyira elharapózó, nevezzük így: szimulációköltészetet, mely egyfelől minduntalan a múlt párbeszédbe vonásával, letűnt korpuszokra irányuló integratív szándékkal prezentálja tulajdonképpeni mesevilágát, melyben gyakorlatilag a nosztalgia munkál, minden karikírozás ellenére is. Az önműködő nyelvbe vetett hit, az arra bízott akció meghökkentő potenciája nyilvánul meg abban a szelekcióban, amely végül is papírra kerül Farnbauer versesköteteiben: a nyelvkombinatorika maieutikája ez (Szókratész nevezte így módszerét, a bábamesterségre, anyja hivatására utalva), melynek eredményeit szelektíve rögzíti a nyelvet tulajdonképpen kiolvasó költő. A bölcseleti bábamesterség központi effektusa az egyre közelebb jutás az igazsághoz: e folyamatban
