H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Disputák kontextusában
242 Keserű József (?), önmagunkkal (?)? Nem gondolom-e néha én is úgy, hogy vannak tettek, amelyek büntetése intézményesített világunkban csupán megcsúfolása az áldozatok elszenvedte kínoknak?” Meglehet, Dusík Anikó írásának idézett részlete túllépi az „irodalmi” értelmezés kereteit (ámbár ez sem biztos), egy olyan olvasói reakciót rögzít, amely szorosan összefügg a műalkotás megtapasztalásának lökésszerű jellegével. Mint ilyen arról árulkodik, hogy a saját világunkra vonatkoztatottság nem valamiféle mellékes, elhagyható körülménye az olvasásnak, hanem - ha szabad így fogalmaznom - annak legfőbb tétje. Az Atua zavarba ejtő, sokkoló, önellentmondásos, morális kérdéseket (is) felvető világa az olvasót/értelmezőt saját egzisztenciális meghatározottságaival szembesíti. Privát létszféránk vonatkozásában elgondolkodtat afelől, hogy vajon hol vagyunk mi ebben az eltúlzottságában is való(ság)szerű (szöveg)világban. Az olvasásnak e mozzanatában az a kérdés kerül előtérbe, hogy magának az olvasónak a megélt tapasztalatai és a világról alkotott (persze folyamatosan változó) képe hogyan konfrontálódik a szövegben foglaltakkal. Az Atua nem pusztán lehetőséget kínál, hanem egyenesen rákényszerít arra, hogy rákérdezzünk önmagunkra. Paradox módon azonban éppen ez a rákényszerítés nem kényszeríthető ki. Ha van megütközés, akkor az sosem lehetőségként, hanem elkerülhetetlen találkozásként valósul meg. A megütközés lényege (már ha van ilyen) abban áll, hogy a mű okozta „megrázkódtatást” az olvasó nem heveri ki egykönnyen. Nem tud egyszerűen továbblépni, hanem leragad a műnél, nem szabadul tőle; a mű fogva tartja, nem engedi. Az Atua megütköztető jellege nemcsak az önmagunkra vonatkoztatás kényszerítő erejében mutatkozik meg, hanem abban is, hogy az olvasót mint értelmezőt egy megkerülhetetlen dilemma elé állítja. Egyszerűen fogalmazva arról van szó, hogy magát az értelmezést is aláveti az önmagára, önmaga alapjaira történő rákérdezésnek. A szöveg előirányozta csapáson haladva az értelmezőnek lépten-nyomon meg kell kérdeznie önmagától, mi is az valójában, amit tesz, s hogy ez a tevékenység milyen viszonyban van magával a
