Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
III. A Somorjai disputa a sajtóban
230 A Somorjai disputa a sajtóban jelenségek időnek való kitettsége elgondolhatatlan a szövegek értelmezéstörténete nélkül, ami nem egyszer arra is példát szolgáltatott már, hogy maguk az időindexek is - melyeket a szövegek olvasásuk során „nyernek el” - változékonyak. Innen nézve válik az is világosabbá, hogy a korszerűség inkább horizontot, mintsem pozitív értéktfpust jelöl, hiszen - éppen leveled a példa rá - lehet negatív kategória is. Amikor viszont az alkotók „korszerűtlensége” mellett érvelsz, kimarad a játékból annak mérlegelése, vajon mindezt elégséges-e pusztán a szerzői intenció alapján megközelítenünk. A korszerűség fogalma általában valamilyen értelmezőközösség jelenorientált, de formálódó és alakítható tapasztalatára utal. Sok esetben ez valóban elvárásként stabilizálódik, ám például korszakváltások alkalmával visszamenőlegesen átminősül. Ezért elgondolható olyan virtuális előrenyúlásként is, mely a jövő horizontját feltételezi. (No nem a jóslás értelmében, lásd Nietzsche példáját.) Ráadásul a korszerűségnek szintén változnak a komponensei, ezért kell(ene) időnként újraírni az irodalom történetét. De térjünk inkább vissza a költészeti dilemmához. Mivel a líraolvasás tapasztalatát nem keverném össze valamilyen állandó instancia felmutatásával, a szerzőt mint polgári személyt pedig semmiképpen sem azonosítanám a szöveg szubjektumával, nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy bizonyos versek szerep nélküli beszédként vagy éppen az én multiplikációjaként értelmezhetők, függetlenül attól, a költő mit is akart valójában. Hogy ne tűnjön úgy, a levegőbe beszélek, hoznék egy találomra kiválasztott példát erre. ^Tőzsér Árpád Finnegan halála című kötetének első darabja a Sebastianus (miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták). A vers mindvégig egyes szám második személyű alanyt konstruál, grammatikailag egyetlen kijelentésben sem helyettesíthető a te az énnel, ezért nem önmegszólítással van dolgunk) A felszólítások és a kérdések („Ne panaszkodj!”, „Börtön?", „Š hallgass!”) előfeltételeznek egy másik hangot, tehát a költemény párbeszéd-szituációt körvonalaz. Méghozzá olyat, amelynek nem a kezdetén tartunk. A vers ilyen értelemben azt vinné színre, hogy amit olvasunk, annak egy másik szöveg
