Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
III. A Somorjai disputa a sajtóban
A Somorjai disputa a sajtóban 231 megy elébe, azaz maga a vers valamire adott válaszként ér'ťetmezbetSľA beszédhelyzetet azonban bonyolítja, hogy az in~dľtó strófa sorai nem identikusán megismétlődnek a többi strófa végén (a másodikban az első sor, a harmadikban a második sor, a negyedikben a harmadik sor, az ötödikben a negyedik sor), míg a záró versszak az első - szintén nem identikus - megfordítása. Ebből következően a beszélő önmaga szólamából is építkezik, úgy azonban, hogy azt folyamatosan újrarendezi. Ebből a szempontból a szöveg funkciója megkettőződik: olyan válaszként működik, mely egyben J\ ágijai természetű. Ezt a dinamikát ugyanakkor leképezi a köl temeny talán legfontosabb mozzanata: a börtönablak a „vers ablakával” képez párhuzamot. Innen már csak egyetlen lépés azt észrevenni, hogy a beszélő bizonyos kijelentései visszavonatkoztathatók magára a szövegre._Vagyis a te börtöne a hozzá és róla íródó vers lenne, amely azonban nem jöhetne létri a te nélkül, mint ahogyan a te is a szöveg által ke. tüációkba. Itt érdemes utalni a Sebastianus alcímére. A „mi'után az igyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták” a fentiek fényében azt is jelentheti, hogy „versbe zárták”. Ők. Harmadik személyben. A szöveg beszélője tehát idézett énként olvasható. Tegyük fel tehát, hogy a vers szerzője az alcímmel egy olyan többes számra utal, mely elsődlegesen a mártír rosszakaróira vonatkozik. A szöveg azonban oly módon helyezi ezt más távlatba, hogy az alcímnek kölcsönzött értelem kivonja az állítást a szerzői intenció uralma alól. Ez utóbbi viszont nem jöhetne létre az olvasó tevékenysége nélkül, mely feledve az elsődleges jelentést, a nyelv teljesítményére hagyatkozik. Ha tovább megyünk ezen a nyomvonalon, valószínűsíthető, hogy az értelmező nem fogja a költemény tapasztalatát sem a szerző szubjektumára, sem az én szólamára redukálni. Sokkal inkább a költői beszéd dialogikusságával és a nyelv megkerülhetetlen dinárníkajaval szembesül. Ez ä "jelenség" áR1 kor válik történeti tapasztalattá, ha a befogadó azt is érzékeli, milyen kontextusban olvas, milyen hagyományhoz utalja a mű irodalomfelfogása. A párbeszéd-szituáció köztessége, ajírai te kitüntetett szerepe, a börtönmetaforika alkalmazása,
