Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)

II. Somorjai disputa

166 Beke Zsolt olyan értelmezését is elvethetjük, melyet Paul Ricoeur vet fel a strukturalizmus ellentéteként.2 Ez az elképzelés a rendszer s ezen belül a szintaxis értelemkonstituáló hatását háttérbe szorftja a szavak eleve adott, „túl-meghatározott tartalmaival" szemben, melyek önmaguk rendelkeznek olyan kényszerítő erővel, ami folytonos újraértelmezésre, a szinkrónia stabilitá­sát megtörő magyarázatokra ösztönöz. Ricoeur a tudományos megközelítések érvényességét elemzi, miközben a struktura­lizmus számára megfelelő kutatási területként a mitikus tár­sadalmak állandóságra törekvő szinkronikus rendszerét jelöli ki, szemben a hermeneutikával, mely a kerügmatikus kultú­rák szemantikai gazdagságának vizsgálatára hivatott. Ám éppen a vizuális költészet vizsgálata vezetett el oda, hogy a kontextus - és az annak részét képező szintaxis - ér­telemalapító szerepét belássuk, sőt a jelek hagyományos je­lölt-jelölő képletét megkérdőjelezzük.3 Ennek következtében a „jel”-ek pusztán mint más „jel”-ekből álló kontextus által meg­konstruált értelmek képzelhetők el. Ez a „jeľ’-értelmezés megszünteti a referencia (mint a jelnek vagy jelrendszernek a jelrendszeren kívüli valóságra való vonatkoztatása) kategóriá­ját, mindent „jel”-ként definiál, „jel” a jelölt és „jel" a jelölő, így a denotáció-konnotáció dichotómiája is megváltozik, mi­vel a korábban szubsztanciális kódnak tartott denotátum is az eddig kizárólagosan - a denotációra ráépülő - konnotáció helyeként értelmezett kontextusban oldódik fel. A vizuális és kísérleti költészetben nagy szerepet játszó véletlen jelensé­gek, mellékzörejek, zajok, hibák is értelmezhetővé válnak, hi­szen megszabadulhatnak attól a korábbi kényszertől, hogy va­lamit denotáljanak. A legvékonyabb szál tehát, ami két „jel”­­et egybeköt, már kielégíti az értelmezhetőség követelménye­it. Minden kimondás, minden leírás, minden „jeľ’-kôzvetítés - a mindig már megváltozott kontextusnak köszönhetően - más-más értelemlehetőséget alapít meg, ebből kiffolyólag el­mondhatjuk, hogy az írás képére (a vehikulumra), illetve an­nak bármilyen véletlen vagy nem véletlen hibájára és véletlen vagy nem véletlen környezetére, kapcsolódására meghatáro­zó rész esik ebben a folyamatban. Ezek után nyilvánvaló, hogy nem érthetünk egyet olyan el­képzeléssel, mely szerint a szavak „túl-meghatározott tártál-

Next

/
Oldalképek
Tartalom