Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
144 Hizsnyai Tóth Ildikó vannak egy adott társadalmi közegben", melyek „sokkal inkább a tömegkommunikációs eszközök sugalmazásaira támaszkodnak”,1,1 mint saját élményre. Az egyes ember nem csupán egyéni tapasztalatok alapján fogadja be, szerzi meg kognitív térképezéssel (cognitive mapping) a környezetét, hanem egy kollektív térképezési elvet is elsajátít, és az így megszerzett virtuális teret a saját közösségével együtt különböző pszichológiai, kulturális és szociológiai eszközökkel védeni próbálja. Ennek a stratégiának - a tulajdonnév emlékeztető funkciójával szoros összefüggésben - a névadás, illetve maga a névhasználat is szerves része lehet. Amennyiben elfogadjuk az egyes nyelvekhez tartozó névalakok használatánál a tér kijelölésére való törekvést - amely különböző stratégiák jegyében történhet és egyéni mozzanatokat is tartalmazhat, ezért természetesen nem irányulhat egy geográfiai értelemben konkrét határ meghúzására -, a magyar-magyar párbeszédek során ilyen értelemben is konfrontálódhatnak a szubjektív térképek. Egyrészt tehát adott egy több névalakot ismerő és a beszédhelyzetnek „megfelelő” névalakot használó szlovákiai magyar beszélőközösség, másrészt pedig kialakult a szlovákiai magyar sajtóban egy (nyelvi következetességre törekvő) gyakorlat, amely a történelmi névalakokat preferálja, ugyanakkor- nehezen megfogalmazható kritériumok alapján, a „hol a határ?” bizonytalanságát tükrözve - esetenként használja vagy zárójelben meghagyja a szlovák névalakot is. (Ez utóbbi megoldás többek között azt a „pikáns” kérdést is felveti, hogy melyik névalak hivatott az azonosítás funkcióját betölteni?) Irodalmi szövegek fordítása során az ilyen „kétlaki”, a szöveg testébe bele nem simuló megoldások nem alkalmazhatók, tehát a klasszikus „meghagyni vagy megfeleltetni” (esetünkben a történelmi név használata) dilemma lép fel, mely a szlovákiai magyar fordítói és szerkesztői gyakorlatban általában - mint egyetlen szóba jöhető megoldás - az utóbbi javára dől el. Ennek hátterében sokféle tényező állhat: egyfajta „normakövetés”, vagy a nyelvileg következetes megoldásokra, illetve a hely beazonosíthatóságára való törekvés, amely
