Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
130 Polgár Anikó tartják, a szerelmesek közös éjszakája egy magasabb szféra, elvágyódás a világtól, szépség, oszthatatlan teljesség, de ezt az érzést megtöri az ablakon át beszűrődő utcaseprő zaja. Reggelre a szerelmesek veszekedni kezdenek, Júlia Rómeóval kiabál, s közben a nőhöz éjszaka kapcsolódó szín nappal hanggá változik: „jako by méla v noci barvu / a poustéla ji nynf do hlasu...” (56.) Tőzsér fordításában a nappalhoz nem a hang, hanem egy őselem, a vfz kötődik: „ahogy az éjszaka ruhaanyaga / a nappal vizében a színét ereszti...” (55.) A víz említése itt nyilvánvalóan Hamlet-(Rómeó) szerelmesének, (Júlia)-Opheliának a halálára utal, az ő ruhája lebeg és oldódik szét a vízben, „égi vizekben”, ahogy Tőzsér írja Ophelia ravatalánál című versében15, hiszen az öngyilkosság és a Hamlet által javasolt kolostorba vonulás tulajdonképpen ugyanaz, kiszállás „ég s föld közül”. A veszekedés után Hamlet most már mint Othello fojtja meg szerelmesét: „a jobb kezem, mint egy főpincér keze, / megmarkolta egy fiaskó nyakát... Sajnos, / a nyak a lányé volt...” (55.) A Shakespeare-drámában is az éjszaka közepén jönnek elő a szellemek, úgy, ahogy a Holan-vers közepén Eurüdiké jön föl az Alvilágból. „Most van az éjnek rémjáró szaka” - „This is the very witching time of night” (965.) - mondja Hamlet, mikor a színészek játéka után a királynőhöz megy - „minden sír ásít, s maga a pokol / dögvészt lehel ki.” (Arany János, 411.) Az Orpheusz-történet újraírásának előkészítése, Eurüdiké feltámadása Holannál nem ilyen drasztikus, hiszen szerelmi feltámadásról van szó, ill. a költészet halál feletti hatalmáról. Orpheusz és Eurüdiké, akárcsak Hamlet, archetípusos mitikus státusszal rendelkeznek. Holan és Tőzsér számára a hozzájuk kapcsolódó történetek elsősorban Apollóniosz Rhodiosz, Vergilius, Ovidius, Angelo Poliziano, Monteverdi, ill. Saxo Grammaticus, Belleforest és Shakespeare nyomán váltak mitológiai paradigmákká. A szél, mely elsősorban a halott szelleméhez kötődik - hiszen az alvilági halottak is „légnemű lények" (leves populi), ahogy Ovidius írja (Metamorph. X. 14.)16 -, erotikus szimbólum is egyben. A szelek a görög mitológiában is férfiak, s Holan poémájában a szélfúvás tkp. az üresség kitöltése a maszkulin princípium által: „Vítr hrdloval komínem...” (26.) Tőzsérnél ez az aktus is erőteljesebb, durvább és korporálisabb: „A szél a kéménnyel birkózik...” (23.)
