Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2013 - Acta Ethnologica Danubiana 15. (Dunaszerdahely-Komárno, 2013)
A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései c. nemzetközi konferencia előadásaiból - Krekovičova, Eva: A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései
A módszertani és terminológiai „tisztaság” szempontjából - véleményem szerint - a tradíciók és a folklorisztika összefüggésének tekintetében a folklorisztikai, etnológiai és szociál-antropológiai megközelítés szempontjából egyaránt egy „mozgástér” konkrét kijelöléséről van szó 4. Ennél az irányzatnál a lengyel folklorisztikára jellemző elméleti-módszertani koncepciókra és kategóriákat szeretném ismertetni. Ezek az alábbiak: a) A folklorisztikát szóbeli antropológiaként értelmező koncepció. Határozottan elkülönül az irodalomtudománytól (Sulima 2005), és véleményem szerint nem fogadja el a folklorisztika tágabb értelemben vett műfajok szerinti felosztását sem (beleértve az ének, zene, tánc, képzőművészet kategóriákat). A hangsúly a szóbeli folklorisztikára és a szájhagyományozódás szövegösszefüggéseire helyeződik. b) az ún. „népi gondolkodás típusa” (Robotycki 1985; Robotycki 1998), melyet a valóság visszatükröződésének mitizálása, a kategorikus és sztereotipikus gondolkodás, a valóság befogadásának egysége, stb. jellemez. Úgy tűnik, ez az irányzat használható a tömegkultúra vizsgálatára is. c) A „népi kultúra tipusa“ (Stomma 1986), amely a szimbolikus rendszereknek az emberek személyiségi fejlődésére tett hatásából indul ki. Az egyén cselekvésének motivációja saját kulturális determináltságának függvénye. Ennek alapja gyakran a hagyományos világfelfogási mechanizmusokban keresendő. A reagálás nem reflektív (rutin, szokás) mechanizmusainak továbbéléséről van szó. Ezek közvetlen kötődnek a hagyományos kollektív emlékezet aktivizációjához és a tudatosság elkülönüléséhez, amelyek Stomma szerint gondolkodásunk kezdetleges kánonjaként jelennek meg. Ezt az irányzatot használhatjuk a kultúra elemzésénél, különböző időben, térben és társadalmi környezetben. (Hajduk-Nijakowska 2009). d) Az ún. „lublini iskola” etnolingvisztikai megközelítése (Bartminski 2009; Adamowski-Szmyk 2010). Elsősorban a folklórszövegekből és a műfaji tanulmányozásából indul ki és a „nyelvi világkép“ koncepcióján alapul. III. Ennyit a közép-európai folklorisztikai „iskolák“ módszereinek diverzifikációjáról. A folklorisztika „identitásának“ szempontjából általánosan két alapvető irányvonalat különböztetünk meg (Kiliánová 2006, 284): a) Az egyik a „jelenkori szóbeli, énekes, zenei, táncos és más művészeti jelenségeket vizsgálja, amelyek egyes csoportoknál vagy közösségeknél mint kulturális eredetiségek, különlegességek jelennek meg“. Doroty Noyes (2005, 3) szerint a folklorisztika végeredményben azt kutatja, hogy „hogyan, mikor és milyen társadalmi körülmények között kezdik megkülönböztetni a szociális szereplőket kulturális jegyeik alapján.“ b) a kulturális kódok és formák olyan irányú kutatása, mely nem csupán a tartalmat kutatja, hanem a kommunikáció formáit is (Leščák 2001, de például Joseph Grim Feinberg is hivatkozik a médiaelméletre és a folklór autentikusságáról folytatott diskurzusra: Grim Feinberg 2011). Annak tükrében, hogy a közép-európai (nem csak a poszt totalitárius) országokban mi az, ami közös és mi bizonyítja, hogy a konstatált relatív diverzifikáció ellenére az aktuális középeurópai folklorisztikában egyidejűleg mennek végbe a változás folyamatai, az alábbi általánosan elfogadott irányzatokat különböztethetjük meg: 59
