Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2012 - Acta Ethnologica Danubiana 14. (Dunaszerdahely-Komárno, 2012)

Krónika

anyagot hozott, amelyet addig csak kevésbé kutattak. Más volt a helyzet a folklorisztikában. Itt megvolt az az elméleti-módszertani alap, amire építkezni lehetett. Ebben az időben a már említett Andrej Melicherčík professzor új, a kor haladó szellemébe illeszkedő témákra bukkant — a fasizmussal szembeni ellenállás és a Jánošík hagyomány kapcsolataira. Ma már értékelni tudjuk értelmezését, miszerint Jánošíkot az osztályharc hősévé tette a szocialista ideológia börtönében, kiemelve őt a feudalista viszonyokból. Fontosnak tartjuk, hogy itt másfajta magyarázatok születtek, a tudományos viták nem szűntek meg és amint a társadalmi feltételek engedték, a pozsonyi tanszék készen állt a tudományos munkára. Itt újfent az etnológiai kutatásokra és főként Podolák professzor egyedülálló szlavisztikai és balkanológiai kutatásaira gondolok, vagy a folklorisztikában Michálek professzor memorát kutatásaira. Úgy vélem ezek a tematikus és módszertani vizsgálatok nagyban alakították a pozsonyi iskolát. Jelentős eredményeket értünk el Pozsonyban a folklorisztikai tanulmányokban. Hogy ez azzal is összefüggésben volt-e, hogy a tanszék vezetésében kitűnő folkloristák (Michálek, Droppová, Leščák) váltották egymást? Természetesen, viszont arról sem feledkezhetünk meg, hogy például a munkásosztály kultúrájának vizsgálata a kor szellemének volt alárendelve, végeredményben viszont új anyagot hozott, amelyhez új módszertani hozzáállásra volt szükség, vagyis tulajdonképpen „ablak nyílt” az urbánus vizsgálatokra... Nem feledkeztek el a magas művészet problematikájáról, sem a muzeológia dokumentálásáról. Az érdeklődést és a muzeológia kvalitását bizonyítja a tanszékünkön nemrégiben alakult muzeológia és kulturális örökség szakirány.

Dicsekedj nekünk egy kicsit: hol mindenhol tudtak érvényesülni a pozsonyi tanszéken abszolvált hallgatók?

Kérdésedre válaszolva egy kisepikái prózaműfajhoz, egy közmondáshoz nyúlok segítségül, miszerint: „A megmunkált kő mindenhova illik”. Végzőseink érvényesülése is ennek a gondolatnak a bizonyítéka. Eredetileg belső használatra szántuk az ötletet, ma már az akkreditációs iratok kötelező részét képezi. A néprajzot végzett hallgatók megállják a helyüket az élet több területén, különféle munkahelyeken. Többen közülük az akadémia tudományos munkatársai, pedagógusok, beleértve a főiskolai és egyetemi tanárokat is, múzeumi dolgozók, tudománynépszerűsítő intézmények munkatársai, azon intézmények munkatársai, ahol a kulturális örökséget védelmezik és népszerűsítik, vannak akik könyvkiadóknál vagy a médiában helyezkednek el. Ezek azok az ideális munkahelyek, ahol az abszolvenseink érvényesülni tudnak. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy az állami hivatalok magas beosztású tisztségviselői között, civil szervezetek önkéntes aktivistái között, utazási irodák, vagy épp esküvőszervező irodák munkatársai között is találkozhatunk végzőseinkkel. Nem hiszem, hogy sikertelenségként kéne elkönyvelnünk, ha abszolvenseink a néprajz szakon kívül tudnak elhelyezkedni. Ellenkezőleg, a rugalmasság a mai munkaerőpiac követelménye, még akkor is, ha nagyon sajnálom, hogy főként az állami intézmények nem tudják a fiatal szakembereket megfizetni, és nem tudják az ő segítségükkel pozitív irányba terelni a kulturális örökség társadalmi befogadását, pedig az etnikai kapcsolatokban meg tudnák látni és talán fel is tudnák oldani a kulturális másságból adódó félelmeket. Ezek azok a területek, amikre felkészítjük hallgatóinkat.

Azt lehet mondani, hogy legendásak azok a ,,megboldogult”/elmúlt etnológiai szemináriumok, amiket a pozsonyi tanszék szervezett. Beszélnél kérlek ezek hosszan tartó (máig érezhető) hatásairól? Illetve arra is kíváncsi lennék, hogy milyenek a tanszék mai nemzetközi kapcsolatai?

242