Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011 - Acta Ethnologica Danubiana 13. (Dunaszerdahely-Komárno, 2011)

Krónika

Magyarország irodalmát (annak szellemi életét), s mindezt nem elszigetelten, hanem a mindenkor jelen lévő európai (főleg olasz, német, osztrák, svájci) kapcsolódásain keresztül. Csaknem két évtizeden át szerkesztette a patinás összehasonlító irodalomtudományi folyóiratot, a Helikont, foglalkozott sajtó- és színháztörténettel, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán doktori iskolát vezet, s ily módon tanítványai révén is továbbhagyományozza (nemcsak) nagyapja és édesapja örökségét. Miközben hangsúlyozom, hogy a felsorolás távolról sem teljes, azt hiszem ennyi is elég annak bizonyítására, hogy akár több életmű is elkönyvelhető lenne ebben a végeláthatatlan gazdagságban!

Erdélyi Zsuzsanna első pillantásra „egytémás” kutató. Ő szinte egész életében, legalábbis az 1960-as évek vége óta „mindössze” az archaikus népi imádságokkal foglalkozik. Hogy miért volt indokolt a mindössze szócskát macskakörmök közé rakni, azt rögvest megmagyarázom: előszöris Erdélyi Zsuzsanna volt a magyar és voltaképpen az európai folklorisztikában is az, aki ezt a műfajt felfedezte. Szórványosan publikáltak persze korábban is ilyen szövegeket, de önálló műfaj-voltukra korábban senki nem gondolt, senki nem fogalmazta ezt meg. Aztán (másodszor) miután felfedezte, óriási energiával, munkabírással, szervezőkészséggel (ezt nyilván nagyapjától örökölte) a magyar archaikus népi imádságoknak egy monumentális gyűjteményét hozta létre (a legutóbbi, harmadik kiadás - egyre vastagodó kiadásokról van szó! — a pozsonyi Kalligram Kiadó jóvoltából látott napvilágot 1999-ben, már több mint ezer oldalas!), majd (harmadszor) ezeket a veretes szövegeket európai kitekintésű összehasonlító elemzésnek vetette alá (ennek egyik eredménye szintén egy, a Kalligramnál 2001-ben megjelent kötet).

Az archaikus népi imádságok műfaja önmagában egy rendkívül sokrétű mikrokozmosz. Aki ezt a világot ilyen alapossággal és körültekintéssel, a maga bonyolult összetettségében, kapcsolatrendszerei, kölcsönhatásai egyvelegében látni és láttatni tudja, arra talán mégsem süthető rá az egy témájú kutató bé - lyege. A „cseppben a tenger” elcsépelt hasonlata jut hirtelen az eszembe, hiszen ezekben az elmondott, gyakorlatlan kézzel füzetekbe, papírlapokra körmölt szövegekben minden benne van. Benne van a népi kultúra szóbelisége és a paraszti írásbeliség, de benne van az ún. magas és népi kultúra folyamatos kölcsönhatása, benne van a vallás paraszti és egyházi szemlélete, egyszersmind a hivatalos egyház elutasítása, a nemzeti és nemzetközi, az egyéni és közösségi... és még folytathatnám. Egyszóval az egész népi kultúra lényege. Vajon ki mondhatja el magáról, hogy a népi kultúra lényegével ennyire tisztában lenne, mint Erdélyi Zsuzsanna? Illyés Gyula írta egy helyütt Györffy Istvánnal kapcsolatban: a néprajz az utolsó, polihisztort igénylő tudományszak. Nos, Erdélyi Zsuzsanna munkássága is ezt a tételt látszik alátámasztani.

Nem a helyi füleknek kedveskedő nagyotmondás szándéka mondatja velem, ezért kérem, higgyék el: az itt ülő két hölgy díszpolgárságára bármelyik európai város büszke lehetne. A

Erdélyi Zsuzsanna és T. Erdélyi Ilona az egyik felmenő, Csepy Katalin sírjánál a gelléri temetőben (L. Juhász I. felv.)

278