Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011 - Acta Ethnologica Danubiana 13. (Dunaszerdahely-Komárno, 2011)

Tanulmányok - L. Juhász Ilona: A "tiszta forrástól" a "haladó hagyományokon" át a konstruált népi-nemzeti hagyományig. A szlovákiai magyarok példája 1948-tól napjainkig

Az idézett sorok is bizonyítják, hogy az a romantikus szemléletmód vezérelte a létrehozókat, miszerint létezik egy ún. felvidéki népi kultúra. A néprajzi-honismereti kiállítások, illetve tájházak kapcsán fontos megemlíteni, hogy nagyjából egy évtizede sok helyen a kiállított textíliák között egyre inkább helyett kapnak a hímzett és nyomtatott falvédők is, amelyeket korábban nem tekintettek a „népművészeti örökség” a hagyomány részének.

Több tájházban kézműves foglalkozásokat is tartanak (pl. Ipolyszalka). E téma kapcsán szólnunk kell a Komáromban 2000 óta napjainkig szervezett Ünnepváró című rendezvényről, amely azzal a céllal jött létre, hogy a népszokásokat, népi mesterségeket közvetítse, különös tekintettel a gyerekekre. A húsvéti és a karácsonyi ünnepkör szokásait bemutató programon túl kézműves foglalkozásokat, illetve táncházat is tartanak. A gyerekeknek szervezett kézműves táborok a magyarlakta vidékeken nagyon elterjedtek és közkedveltek, elsősorban a nyári szünidő alatt szerveznek ilyeneket, de év közben az iskolákban, illetve az óvodákban is nagyon gyakoriak. A gyerekeknek e rendezvényeken már kis korukban kialakul bizonyos romantikus elképzelése a népi kultúráról és a hagyomány fogalmáról (Vö. Benko 2011, 113-122). Lényegében már itt meggyökeresedik a népi és a nemzeti összekapcsolása - miszerint a népi mesterségek gyakorlásával, megtanulásával egyben a magyarság „ősi és romlatlan” kultúráját hagyományozzák tovább, nem is gondolva arra, hogy a kosárfonás, agyagozás stb. nem csak a magyarok sajátja.

Annak ellenére, hogy a Csemadok, majd később néhány éven keresztül a (Cseh)Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság szervezett az önkéntes néprajzgyüjtőknek kutatótáborokat, ahol a népi kultúra komplexitására is igyekeztek felhívni a figyelmet, a köztudatban a néprajz szó hallatán a szlovákiai magyarok zöme ma is elsősorban a néptánc, népzene és népviselet szóra asszociál. A hivatásos néprajzkutatótól általában azt várják el, amit lényegében még a romantika korszakában megfogalmazódott: az archaizmusok, azaz a szerintük még mindig létező „tiszta forrás” feltárását, a gyökerek keresését, a szerintük évszázadok során érintetlen formában fennmaradt népszokások, népi hagyományok kutatását és annak népszerűsítését, színpadi alkalmazását stb. A többség (az értelmiségiek nagy része is!) általában egy néptáncost vagy népdalénekest illetve amatőr néprajzgyüjtőt a szakmai kompetenciát illetően a diplomás néprajzos (etnográfus vagy folklorista, illetve etnológus) szakemberrel egyenlőnek tekinti, sőt ez utóbbival szemben egyre inkább elutasítóbbá válik. A néprajzkutatással kapcsolatos, a szocializmus időszakában továbbélő, és a köztudatban megrögzült romantikus szemlélet 1989 után fokozatosan még jobban megerősödött, a hagyomány jelentősége felértékelődött, s az Európai Unióba való belépés után még tovább fokozódott. Ez a tendencia máig is tart, s ennek terjesztéséhez, erősítéséhez az írott, mind pedig az elektronikus sajtó jelentős mértékben hozzájárul. Nem kis szerepük van ebben továbbá a politikusoknak is, s nem hagyhatjuk figyelme kívül a Magyarországról egyre erősebben ható impulzusokat sem.

Az 1989-es rendszerváltás után a szlovákiai magyarok már nyíltan vállalhatják magyarságukat, nyíltan használják a magyar nemzeti jelképeket, a magyar zászlót, címert, s a nemzeti színeket, énekelhetik a magyar Himnuszt, a Szózatot, s a Székely Himnuszt is. A magyarsághoz való tartozást tehát a néphagyományok ápolásán túl már különféle politikai jelképek, sőt ún. tárgyi eszközök segítségével is nyíltan kifejezhetik. A hagyomány fogalmához ma már nem csupán az 1989-ig hangoztatott népi, azaz paraszti kultúrát kapcsolják, hanem már jóval korábbi, a honfoglalás kori, sőt az utóbbi nagyjából egy évtizedben már az avar-szkíta és sumér pártus stb. „hagyományokat” is. A különféle rendezvények szónokai szinte mindig kitérnek az ősi múlt, a gyökerek, a magyar identitás megőrzésének fontosságára. „A múlt nélkül nincs jövő” szlogen szinte már kötelező érvényűvé vált mind a politikusi szónoklatokban, mind a médiában. A folklórcsoportok fellépései ma sem hiányoznak a politikai és társadalmi rendezvényekről. Alig akad olyan rendezvény - beleértve az egyháziakat is -, amelyen hiányozna néhány „hagyományos” népviseletbe öltözött fiatal.

20