Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)
Filkó Veronika: Indentitás, nyelvhasználat és vallási élet Zemplén megye szlovákságának egyéni imádságrepertoárja, imaalkalmai
ta) „a Bózsva patak völgyében és a kis patakok mentén, a hegyek között, illetve a hegyek lábánál települt meg”, újabban azonban ideszámítják „a Füzérradványtól délre eső, keletre lejtő és a Ronyva völgye felé nyitott, enyhén dombos síkság” településeit is. (Vilyvitány, Mikóháza, Felsőregmec és Alsóregmec, Széphalom, Rudabányácska). Megállapítja, hogy napjainkban az „újabb néprajzi szakirodalom, de a vidék lakossága is ezt a tágabb elnevezést használja.” (Petercsák 1978, 5).2 A térség szlovák falvai két csoportban helyezkednek el - nagyjából a Zempléni-hegység hegyláncai által elválasztva. Az egyik csoport a regéci Háromhuta néven ismert Ohuta, Középhuta és Újhuta, a másik Vágáshuta, Kishuta és Nagyhuta. A Hegyköznek az északi részén fekszik Füzér, amelynek szintén van szlovák lakossága, de egy igen ősi református magyar rétege is. Jelentős a szlovák elemek száma Hollóházán, valamint Alsóregmecen. Általánosságban elmondható, hogy a szlovák jelleg elsősorban ott őrződött meg, ahol a szlovák többség volt jellemző, ahol viszonylag zárt környezetben éltek, illetve ahol a szomszédságban is voltak szlováklakta települések. Az lakosságcsere és előkészítése lehetőséget adott a szlovák kutatóknak az állapotok jobb feltérképezéséhez. Borsod-Abaúj-Zemplén megye szlovák, illetve annak tartott településeit Jozef Štóle vette számba. Zemplénből Háromhutát, Kishutát, Nagyhutát, Vágáshutát, Alsóregmecet, Filkeházát és Rudabányácskát tekinti szlováknak. Füzérre szerinte az újabb időkben kerültek szlovákok, csakúgy, ahogy elszigetelten néhány további városba is beszivárogtak (Stoic 1949, 302. Idézi Krupa 1984, 186). Deine Dezső 1950-es évek eleji gyűjtéseiben a Štóle által is szlováknak nevezett helységeket tünteti fel, de idesorolja már Hollóházát is. Szlovákul jól beszélő közösségnek csak Vágáshutát, Rudabányácskát, Kis- és Nagyhutát említi Zemplénből (Deme 1964, 10-13). Balassa Iván a Földművelés a Hegyközben című tanulmányában részben szlovák falunak mondja Hollóházát és Filkeházát, vegyes lakosságúnak Széphalmot és Mikóházát (Balassa 1964, 7). Gunda Béla az 1970-es években szlovák településként Háromhutát, Nagyhutát, Kishutát, Vágáshutát határozza meg a Zemplénben, ugyanakkor jelentős szlovák népességről számol be Füzér, Hollóháza és Alsóregmec vonatkozásában; Komlóskát, Rudabányácskát ukrán nyelvi sajátosságú településnek mondja. A történelmi Zemplén vármegye a szlovák-ruszin-magyar nyelvterület találkozási pontja, s a nyelvhatárok a századok folyamán sokszor elmozdultak. A dél-zempléni régióban a 17-18. századtól jelentős a nemzetiségek jelenléte: szlovák, ruszin, német települések jönnek létre, illetve megjelentek a magyar többségű falvakban, mezővárosokban is. A szláv lakosság megtelepedése a hegyközi és a hegységi területen számottevő. Az ekkortájt létrejövő települések sajátos arculatukat, nyelvüket és kultúrájukat a 20. század derekáig meg tudták őrizni, a hegyaljai szórványok azonban beolvadtak a magyarságba. A magyar lakosság a ruszinokra és szlovákokra egyaránt a tót népnevet használta - s ugyanezzel lehet találkozni a nemzetiségiek körében is. Emellett azonban megkülönböztetik a két népet, bár az azonosulás, „tudat-összemosódás” (Tamás 2003, 539) a 19. század második felétől kezdve megjelenik a ruszinok körében. Főként a Hegyköz ruszinságára igaz ez, ahol magyar-szlovák-ruszin vegyes lakosságú települések alakultak ki a 18. században: a 19. század végére már csak magyarok és szlovákok maradtak, a ruszinok elszlovákosodtak. A folyamat folytatódott a 20. században és a vidék ruszin és szlovák népesség élete még jobban összefonódott (Gunda 1976, 33). 2 Az itt jellemzett elhatárolás az egykori megyehatárt követi. 70
