Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)

Jakoubek, Marek: A "romabűnözés" okairól

megközelítés több ponton lényegesen eltér a nép körében élő „roma/cigány“-képtől, emellett bizonyos korlátozó elvek elfogadására is kényszerít.

Ha ugyanis az érintett csoportot (a romákat) mint egy specifikus kultúra hordozóit definiáljuk, azt is maga után vonja, hogy a csoportot bizonyos kritériumok (és csak ezek) határoznak meg, míg más szempontok (az adott kontextusban) irrelevánsak maradnak. Másszóval, a „roma“-bűnözés kérdéskörét vizsgálva csak az adott csoport kulturális aspektusa lényeges, és más meghatározókat (nyelvi, biológiai) ezúttal figyelmen kívül hagyunk. Ez utóbbi determinánsok meglétét, fontosságát nem tagadjuk, csupán arról van szó, hogy a vizsgált kontextusban nem mérvadóak.

Egy ilyen elméleti kiindulópont kijelölésével szeretnénk egyértelműen elhatárolódni minden olyan eddigi elképzeléstől és elmélettől is, amelyek szerint a kriminalitás örökölhető, illetve hogy a romáknak „vérükben van a bűnözés“ stb. (és amelyek egyébként társadalmunk alapvető sztereotip elképzelései közé tartoznak). Tekintettel arra, hogy a kultúra nem genetikailag meghatározott jelenség, kiindulópontunkat igen alkalmasnak tartjuk a „romabűnözés“ tematizálására, hiszen az előbb említett (téves és veszélyes) elképzeléseket a priori kizárja.

Hogy félreértés ne essék, megpróbáljuk röviden összefoglalni az antropológiai értelemben vett kultúra alapvető ismérveit. A kultúra általánosan elfogadott társadalomtudományi meghatározása abból indul ki, hogy a kultúra:

1) NEM GENETIKUS. A kultúra tehát mindig tanult, az egyén élete során sajátítja el azt a szocializáció és az enkulturalizáció során. A kultúra nem ösztönös, született vagy biológiailag örökölhető, ezért kulturális kérdésekben „megengedhetetlenek az öröklődés szempontjából való megközelítés“ (Murdock 1969a, 66). E tekintetben a romákat tehát nem testi, biológiai jellegzetességeik alapján (sötét bőr-, szem- és hajszín, stb.), hanem kulturális identitásuk szerint határozzuk meg (amelyet nevelésük vagy pedig egy felnőttkori reszocializáció során nyertek el).

2) KÖZÖS vagy MEGOSZTOTT. Másszóval „a kultúra szociális“ (Murdock 1969b, 81). A kultúra tehát nem létezhet reagáló vagy befogadó közeg nélkül (lásd: Kroeber 1963, 60), vagyis minden „másfajta“ kultúrára reagál - válaszol - egy adott társadalom. A kultúra „egy bizonyos társadalomra nézve jellegzetes életvitel“ (Linton 1945, 30), amely életformában a kultúrát alakítják, továbbadják, megkövetelik stb. Egy adott kultúra és egy másik társadalom között folytonos és kölcsönös kapcsolat, összeköttetés áll fenn; az adott kultúra és az adott társadalom kölcsönösen kötődnek egymáshoz, az egyik (célirányosan) reagál a másikra: éppen ezért, aki nem tagja egy társadalomnak, értelemszerűen a társadalom kultúrájának sem lesz a hordozója. Egy adott kultúra feltételez és egyben megkövetel egy társadalmat is, ennek megfelelően az egyén mindig részese annak a kultúrának, amelyet társadalma (amelyben létezik) kialakított. Esetünkben a specifikus „romabűnözéshez“ (azt egyelőre elméleti síkon feltételezve) tehát úgy fogunk közelíteni, mint egy külön társadalom megnyilvánulásaihoz, a benne részt vevő egyéneken kizárólag azokat a szereplőket fogjuk érteni, akik a roma társadalom struktúráiban és (információs, pénzügyi, komunikációs, morális stb.) csatornáiban aktívan részesek.

3) ADAPTÍV: egy-egy kultúra konkrét alakja mindig a környezethez való adaptálódásnak az eredménye. Formáját környezetének alakítása, átformálása, átültetése során nyeri el, miközben elemeinek többsége konkrét szerepet játszik a folyamatban; ha nem így történik és egy kultúra bizonyos eleme egy környezetben működésképtelennek bizonyul,

56