Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)
Krónika
sze a könyvnek a mintegy félszáz oldalnyi melléklet, valamint a gazdag irodalomjegyzék, illetve az idegen nyelvű összefoglalások. A recenzens optimista. Cigányfalu lesz Baraca? A válaszom egyidejűleg igenlő is, meg nemleges is. „Igen” - ha a kérdést vagy-vagy, azaz kirekesztőén tesszük fel; „is” - amennyiben megengedően. Baracán a cigány-magyar fogalompárnak nem volt értelme, még kevésbé a kettő szembeállításának. A Bógyi-réten gyermekkoromban cigány-paraszt meccseket játszottunk. Azonosságtudatunknak a „magyar” része igen ritkán került szóba. Származásunk okán emlegettük egymást parasztként, illetve cigányként. Az, hogy mindahányan magyarok vagyunk, a lehető legtermészetesebb volt - nem volt ugyanis kivel szemben magyarként megfogalmazni hovatartozásunkat. (A Trianon után érkezett pusztai szlovák telepesek nem is igen számítottak a faluközösséghez - mint ezt a szerző is kifejti.) Most egy hosszabb idézet következik a könyvből: „Az egy településen töltött évtizedek - Baraca esetében - mind ez ideig nem vezettek nyílt etnikai konfliktushoz. A két etnikum egymásról alkotott képében nem a negatív vonások erősödtek, hanem egymás ismerete. Ez természetesen nem jelent súrlódásmentes idillt, pusztán annyit, hogy mindenki tudja, hol a határ, és nem akarja átlépni. Ezt a cigányok is tudomásul vették, már akkor is, mikor kisebbséget alkottak, a parasztok is tudomásul veszik, csakúgy, mint a megváltozott körülményekkel járó apró módosulásokat. Létezését kétségbe nem vonják. Úgy tűnik, Baracáról nem véletlenül ’pereg le’ a roma probléma állami megoldásának néhány ötlete. Itt az egymás mellett élés olyan finoman kidolgozott gyakorlatával, a ’meg nem oldás, de mégis működés’ olyan változatával állunk szemben, amit elmozditani (akár pozitív, akár negatív irányba) külső beavatkozás fizikai kényszer nélkül aligha tud. A külső szemlélő számára halmozottan hátrányos helyzetű falu lakói településük nehéz, már-már kilátástalan állapotát és megítélését pontosan ismerik, érzik. Mégis a birtokában vannak a közösségi tapasztalatok egyedülálló, megismételhetetlen, mások számára elérhetetlen ’kincs’-ének: senki nem állíthatja róluk azt, hogy előítéleteik vannak a másik etnikummal kapcsolatban. Az egymás mellett élésben szerzett több évtizedes tapasztalatuk ezt teljesen kizárja. A parasztok cigányokról alkotott képét jelentős mértékben meghatározza az, hogy bennük - bizonyos szempontból - önmagukat látják. Számukra a cigányok egyfajta tükröt jelentenek. Olyan tükröt, amelyben saját közösségi élettörténetük sikertelenségét láthatják meg: azt, hogy a faluból mint fizikai térből ők elfogytak, a cigányok pedig gyarapodtak. Az, hogy ez érzelmileg ’áthangolja’ a cigányok minősítését, nem nevezhető előítéletnek, sokkal inkább az együtt töltött évtizedek természetes következményének, amely azonban mindkét etnikum egymásról alkotott képének alapja.“ Eddig az idézet. Ha a tudomány nem az azt művelők öncélú játéka, már pedig hitem szerint nem az, hogyha nem cél, csupán eszköz, túl kell tekintenünk annak határain. A cigányság kérdése Gömör déli részén nem alapvetően etnikai, nemzeti, sokkalta inkább mentális és szo-250
