Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)
Tanulmányok - Pusko Gábor: Bolgár kertészek Bejében
lövel beszélni, akik valamilyen információval tudtak szolgálni az itteni bolgár közösségről, ezek az adatok önmagukban kevés fogódzót nyújtanak, s a helyben fellelhető írott források is igen szűkösek. A későbbi időszakra vonatkozó adatokat egy tornaijai bolgár adatközlőtől sikerült feljegyezni, aki saját élményein túl, az idősebbek elbeszéléseinek köszönhetően, néhány esetben a korábbi időszakra vonatkozó információval is tudott szolgálni. Annak mindenesetre nyoma maradt a bejei refonnátus egyház presbitériumi jegyzőkönyvében, miszerint az 1926. október 28-án tartott presbitériumi ülésen „lelkész elnök előlegesen bejelenti, hogy a lelkész földnek az út alatti 5 kát. holdnyi részét egy bolgárnak bérbe akarja adni s kéri a presbytérium előleges hozzájárulását; ígérve hogy annak megtörténte után a szerződést is beterjeszti. Presb. midőn tudomásul veszi a bejelentést, egyben előlegesen hozzájárul a bérbeadáshoz” (A bejei ref. egyház...). Hogy a kertészet kialakításához a bérlő hozzákezdett-e még ebben az évben, arról nincs tudomásunk, de feltételezhetjük, hogy komolyabb munkát csak a következő esztendő, 1927 tavaszán végezhetett, mivel a kertészek a későbbiek során a tél beálltával mindig hazautaztak Bulgáriába. Valószínűsíthető, hogy ebben az évben is így történt. A bérleménnyel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy olyan területről van szó, amely a hagyományos paraszti gazdálkodás rendszerében szinte teljesen hasznavehetetlen volt. Erről két egyházi jegyzőkönyvi bejegyzés is tanúskodik, s az 1898-ban, illetve 1929-ben keltezett feljegyzésben részletes leírást olvashatunk az egyház tulajdonában lévő dűlő állapotáról: „Az országút alatti sík területen levő szántóföld jobb sarkán állandó talajvíz forrás van s erre folyik el a fent említett országút feletti talajvíz forrás vize is és itt oszlik el körülbelül 300 ?ölnyi területen amiért is ez teljesen míívelhetetlen, csátét termő hely. A szántóföldnek ezen a szélén kb. "holdnyi területen állandó s árkolás által is csak részben levezethető talajvíz van. A rét melletti déli oldalán egész szélességében kb. 1 holdnyi terület a Sajó áradása idején részben víz alatt áll, részben vizes volta miatt akadályozza munkáját. Megjegyzendő még erre a területre az is, hogy a második kőhíd az 5 kát. holdas parcella legmagasabb fekvésű helyére vezeti az esővizet s általában a talajvíz oly magasan áll benne, hogy szántásnyi mélységre felfakad és a szántást akadályozza.” (Pusko 2003, 66-69) Jelenlegi ismereteink szerint a Tornaija környékén dolgozó bolgárkertészek Veliko Tarnovo vidékéről származtak. A bejei kertészek csoportja egy bizonyos Illés bácsi — Ilia — vezetése, irányítása mellett lehetett az első, mely a térségben vállalkozásba kezdett. Később az ő János nevű testvére Tornaiján hozott létre egy kertészetet a Rozsnyóra (Rožňava) vezető főút mentén, a laktanyával szemben. A rendelkezésre álló adatok szerint Tornaijára 1936-ban érkezett Sztojan Christov és Atanasz Mircsev Parev, valamint 1937-ben Ivan Enev Kisev (Gaál 2001, 162). Illés testvérének kercsztfia, Petko pedig a közeli Csehieken telepedett le. A későbbiek során keresztapjától, Jánostól ő vette át a tornaijai kertészetet, amit Csehiekről irányított. Hozzá érkezett 1944-ben sógora, Geno Koszticskov — Gyuri bácsi - aki tizennégy éves korában jött először Magyarországra, Zalaegerszeg környékén dolgozott rokonaival. O a front közeledtével hazament, majd a világháborút követően 1947- ben jött vissza Tornaijára. Két évvel később, 1949-ben vette feleségül egy Balassagyarmaton élő bolgár kertész lányát. Ezek az adatok is azt tanúsítják, hogy az ebben a térségben dolgozó bolgárok szoros kapcsolatot tartottak egymással, s lehetősség szerint segítették is egymást. Nos, a jelenleg rendelkezésre álló adatokból valóban úgy tűnik, hogy ebben a kistérségben a Bejében letelepedettek voltak az első bolgárok, akik vállalkozásba kezdtek. Ide 157
