Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)
Tanulmányok - Lozoviuk, Petr: A reálszocializmus mint a néprajzkutatás tárgya
122). Minden narratív megnyilvánulás több információt tartalmaz, mint amennyit megfogalmazója tudatosan elmondott. Ilyen értelemben az elbeszélésnek egyfajta interszubjektív dimenziójáról beszélhetünk. A szájhagyomány útján terjedő vagy szóbeli történetekben megnyilvánuló információanyag összesítése, rendszerezése és interpretációja ezért tekinthető a néprajztudomány legfontosabb törekvésének, feladatának. A reálszocializmust érintő szóbeli elbeszélések elemzésénél abból az alaptételből indulhatunk ki, hogy a tipikus szocialista életmód specifikus elemei a mindennapi élet leghétköznapibb eseményeiben is benne foglaltattak, így azok a vizsgált korszakot megélt elbeszélők történeteiben máig fellelhetők. A reálszocializmus hétköznapjaira való visszaemlékezések ezért — bizonyos mértékig — jó betekintést nyújtanak a vizsgált kulturális típus működési mechanizmusaiba. A kutató az adatközlővel ‘való kapcsolat során nem csupán azt tudja meg, amire érdeklődése eleve irányult, hanem időnként sajátos és váratlan információs korlátok, tabuként kezelt témák is felbukkanhatnak. Az ilyen narratív pozíciók és tabutémák pedig a későbbiekben hasznos kiindulási pontokként szolgálhatnak egy-egy további kutatás során. * * * A fejlett ipari társadalmakban végzett néprajzi kutatások kimutatták, hogy egy-egy szóban vagy írásban reprodukált történet nem pusztán leképezése annak a világnak, amelyben a mesélő él, hanem maga a történet egyúttal egy új világot is teremt. A szerző vagy az adatközlő akarva-akaratlanul kiragad egy-egy emléket az események végtelen sokaságából, hogy azokat elbeszélésében önálló, összefüggő történetekké fűzhesse össze (Andrle 1999, 43). Az elbeszélés így egyfajta kulturális technikaként értelmezhető, hiszen megfoghatóvá és érthetővé teszi a múltat azáltal, hogy kiemeli a számára érdekes, fontos, tehát továbbadásra érdemes eseményeket. Egy a múltba visszatekintő önéletrajzszerű elbeszélésnek különleges szerepe van: a múltbéli emlékeket a jövőbeli elvárásokkal együtt reprezentálja. Egy élettörténet így az egyén szociális helyzetéről is tudósít, tükrözi annak különféle problémamegoldó képességeit, vagy éppen csoportokhoz, szociális rétegekhez való tartozását (Andrle 1999, 44). Christian Giordano svájci etnológus szerint a néprajz a múltnak azon szegmensét igyekszik szóra bírni, amely éppen a jelenben mobilizálódva jut kifejezésre (Giordano 2000, 37). Giordano, aki a múlt század kilencvenes éveiben egy dobrudzsai szocialista kooperáció átalakulásait kutatta, arra próbált rámutatni, hogy adatközlői a múlt eseményeit folyamatosan újrainterpretálták, nemritkán teljesen újraformálva őket. A múlt feldolgozásakor az etnológiának ezért inkább az ember veleszületett emlékezésmintáira, a történtekhez való aktív viszonyára kellene összpontosítania, nem pedig magára a történelemre (vagyis a világtörténelem objektív tényeire). Mivel minden egyén történelmi tapasztalata legbelsőbb, szubjektív élményeivel szerves összefüggésben alakul, az etnológia céljának ennek a belső történelmi tudatnak a kibontása, feltárása kell, hogy legyen. A néprajzkutatás számára közben nem az adott egyén saját élménye az igazán érdekes, hanem az egyes mesélők és történetek között létrejövő interszubjektív tér. A mindennapi élményekről szóló élőbeszédnek forrásként való kezelése természetesen egy sor problémát is felvet. Fontos kérdésként merülhet fel, hogy egy-egy történetben tudatos fabulálásról, öntudatlan fikcióról, vagy éppen autentikus emlékről van-e szó, továbbá lényeges befolyásoló elem lehet, ha az adatközlő túlságosan hajlik a múlt idealizálására vagy éppen önmaga túlzottan mesélővé stilizálására. Az ilyen és hasonló nehézségek általában a szóbeli közléseket jellemzik, az idevágó metodológiai szakirodalom viszont is127
