Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)

Tanulmányok - Lozoviuk, Petr: A reálszocializmus mint a néprajzkutatás tárgya

előtt tartva kell tekintenünk a témára, a rendszer etnológiai elemzésekor fontos szempont, hogy a súlypontokat a reálszocializmus kulturális koncepcióira, valamint a végbemenő kulturális változások dinamikájára összpontosítsuk. A rendszer kulturális koncepciói alatt pl. a szocialista esztétikáról, erkölcsről, hőskultuszról, az ideológiáról és hitről, a jövőképről és a hazafiasságról való elképzeléseket érthetjük. A fenti fogalmakból kiindulva sajátos képet rajzolhatunk az adott korszak kulturális életéről, a kommunisták által propagált „szocialista életmódról” mint társadalmi modellről.

Amennyiben a tárgyi emlékek és konkrétumok* helyett figyelmünket kizárólag a kultúra eszmei vonatkozásaira összpontosítjuk, tehát a nem tárgyi kultúrának nevezett jelenséget preferáljuk, az etnológiai kutatás szemszögéből két konkrét módszer rajzolódik ki. Az első lényege a rendszert megélt korosztály korabeli, vagyis résztvevő (tehát jelen-perspektívából történő) megfigyelése, a második módszer alapja pedig a vizsgált korosztály képviselőivel, különféle, változó szempontok szerint készített interjúk lennének. Vizsgált tárgyunk jellegéből (a már említett ex-post-perspektívára gondolunk) nyilvánvaló, hogy a reálszocializmus mai szemszögből való vizsgálatakor a két említett módszer közül csupán a második jöhet szóba. Amennyiben autobiografikus szövegekről, szájhagyomány útján terjedő anyagokról van szó, a szóbeli adatközlés módszerei szerint járhatunk el. Eközben viszont mindenképpen hangsúlyoznunk kell - ellentétben az ún. „nagy történelemről”8 9 készült művekkel, amelyek kapcsán általában a politikai vagy közéleti elit tagjait kérdezik meg — az etnológia figyelmének központjában mindig a „hétköznapi” emberek kultúrája áll.

A (szóbeli) történetmesélés az ember legősibb adottságai, szellemi foglalatosságai közé tartozik. Az etnológusok már eleve is emiatt szentelnek nagy figyelmet a szóbeli történeteknek, híradásoknak. Általánosságban elmondható, hogy a szóbeli adatközlés a néprajztudomány egyik legalapvetőbb témája, egyszersmind forrásanyaga. A mindennapok életéről szóló történetek - Bernd Faulenbach kifejezésével élve - „a névtelen ember tapasztalatait” (Faulenbach 1999, 16) internacionalizálják, s tárják elénk elbeszélőik feltételezett tudását, elképzeléseit, eszmevilágát stb. A narratív megnyilvánulások gyakorlati használhatósága leginkább abban nyilvánul meg, hogy a mindenkori elbeszélő a tömörités, az elvonatkoztatás és a leegyszerűsítés által azonnal a múlt érzetét kelti, s ezáltal az események egy képzeletbeli lineáris sorozatát hozza létre. De nemcsak ebben. A narráció néprajzi szempontú vizsgálata ama az alapfeltevésre épül, hogy - szellemi, lelki sajátosságai mellett - minden szóbeli megnyilvánulás egyúttal a mesélő szociális hátteréről is képet ad, vagyis egy adott kulturális kontextusba ágyazott, lényeges, releváns információról van szó. Tehát - Jan Assmann kifejezését idézve - egy „kulturálisan meghatározott Énről” van szó (Assmann 2001,

8 A reálszocializmus vizsgálatakor számos specifikus forrás vehető alapul. Speciális kategóriaként említhetjük a különféle képi anyagot vagy éppen azokat a szövegeket, amelyek Csehországban a 20. század 50-es éveitől a 80-as évekig terjedő időszakban keletkeztek, elsősorban a korabeli néprajzi munkák. Témájuk általában az iparosítás és a szövetkezesítés körülményei vagy éppen az etnikai kölcsönhatások, a kisebbségek helyzete és a határmenti területek újrabetelepítse, stb. Fokozatosan alakulnak meg a szocialista rendszer mindennapjait dokumentáló múzeumok is, ezek kommercionalizálódására jó példa a prágai Muzeum Komunismu vagy a szászországi Pimában található NDK Múzeum.

9 A történetírás gyakorlatában az ún. „oral history" főként a történelmi valóság és az emlékezet összefüggéseit, kölcsönhatásait vizsgálva jelenik meg, leggyakrabban a múlt rendszerek elitjének szóbeli közléseire támaszkodva. Ettől a módszertől általában azt szokás elvárni, hogy válaszokat adhat olyan kérdésekben is, amelyekről csak nagyon hiányos vagy egyáltalán semilyen dokumentum, írott forrásanyag nem áll rendelkezésünkre (pl. vezető politikusok döntéshozási folyamatairól, a titkosszolgálat eszközeiről, eljárásairól vagy minden olyan eseményről, amely dokumentumait tudatosan megsemmisítették). Vö. Vanék 2003; Vanék 2007.

126