Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)

Krónika

körrel: Balassa Iván, Kunt Ernő csakúgy, mint mondjuk Lantosné Imre Mária vagy Verebélyi Kincső. Érdemes is lenne „eredményeiket” akár egy kerekasztal-megbeszélésen öszszegezni!

Azzal a kutatástörténeti háttérrel most nem is foglalkozom, hogy már a 19. században a magyar művészettörténet, majd a kialakuló iparművészettörténet is felismerte e tárgykör fontosságát. Noha Ipolyi Arnold máig hatékony kezdeményezéseit később gyakran „elfeledték” — az ilyen kutatások eredményeinek áttekintése szintén tanulságos lehetne. Erre a feladatra sem tudok azonban most kitérni.

Csupán egyetlen tárgykört említek: a szakrális kisemlékeket. Ma így nevezzük (a nemzetközi, főként a német kutatás fogalomkészletét felhasználva) a templomnál kisebb „építményeket”, amelyek főként falvakban, a határban találhatók, és amelyek elkészíttetése is rendszerint helyi kezdeményezésre történt. Mindez a kisebb közösségek vallási gyakorlatát fejezi ki. Természetesen tudjuk, hogy a „nagy” templomok egyes részei (kápolnák, oltárok, fogadalmi képek és szobrok stb.) is gyakran az ilyen kisebb közösségek (városrészek, céhek, családok, olykor egyének) ájtatosságához kapcsolhatók - ám ott mindez egy nagyobb egységen belül érvényesül. Viszont a tápai temetőkápolna valóságos szakrális néprajzi múzeum, a juhász-pásztorbottal ábrázolt Szent Vendel szobrok, akár még az erdélyi festett üvegikonok is ehhez képest jobban fejezik ki a kisebb csoportok vallási gyakorlatát. Akkor is így van ez, ha Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájából csak egy eredeti példány ismert, viszont nyomatokon, sőt falvédőkön akár ezer példányban is utánozhatták. Attól, hogy a Luther Mártont és az evangélikus egyház megszerveződésében más fontos személyeket ábrázoló kép egy ház tiszta szobájában nem „eredeti” - és ma már gyakran azt sem tudjuk megmondani, pontosan honnan is jutott mai helyére — éppenhogy jobban megfelel a privát vallásosságnak. Viszont - a művelődéstörténeti vizsgálat nagy szerencséjére - a sokszáz vagy sokezer példányból több maradt meg, úgyhogy egy-egy „szakrális kisemlék” vizsgálatával is érzékeltethetjük a nagy művelődési áramlatokat.

Persze, mindezt csak akkor, ha a kutató felismeri és be is tudja mutatni azt, amit a „nép” csak a maga módján egyszerűen gyakorol: az európai művelődéstörténet távlatait.

Szerencsére Ipolyi Arnold vagy Rómer Flóris igen művelt emberek voltak, akik szinte automatikusan európai távlatokba állították az általuk leírt emlékeket. Viszont az utódok (néprajzkutatók és plébánosok, helytörténészek egyaránt) nem mindig látták a fától az erdőt. Egy-egy falusi temető bármilyen pontos leírása önmagában még nem ad kulcsot ennek, mint „szakrális emléknek” az értelmezéséhez. Meg aztán, ha minden vidéki feszületet külön-külön, más-más névvel mutatunk be, az adatok összegezése sem könnyű feladat.

Voltaképpen Tüskés Gábor volt az első nálunk, aki több mint negyed százada megkísérelte azt, hogy terminológiailag is rendszerezze az állított kereszteket. Magyarul és németül megjelent dolgozataiban (Keresztek, feszületek, kálváriák - 1977; Steinerne Wegund Friedhofkruzifixe in Ungarn — 1979, és ezek több folytatása) talán a leginkább szembetűnő szakrális kisemléket mutatta be ilyen módon, önálló témakörként.

Természetesen azóta sok minden történt a szakrális kisemlékek kutatása terén. Többen is tüzetes helyi és táji felméréseket végeztek, ezek adatai publikációkban, múzeumokban, adattárakban is jószerivel hozzáférhetők. A legjelentősebb esemény azonban nyilván 1998. október 18-án volt, amikor Komáromban a Fórum Intézet komáromi Etnológiai Központja, valamint a győri Xántus János Múzeum közös rendezésében megnyitották „Az Istennek dicsőségére... " Szakrális kisemlékek a Kisalföldön című kiállítást, amely a Duna mindkét oldalán levő Kisalföld emlékeit mutatta be. Ez számít az (1997 őszétől szerveződő) komáromi Szakrális Kisemlék Archívum debütálásának is. Mind a kiállítást, mind az ar264