Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)

Közlemények - Schleicher Vera: Egy közép-európai életút: ami elbeszélhető és ami nem

Én közben leérettségiztem, és a tanítónői pálya mellett döntöttem, több okból is: egyrészt az anyagiak miatt, hiszen minél eló'bb pénzt kellett keresnem nekem is, másrészt úgy éreztem, alkatilag megfelelő' pálya volna számomra, harmadrészt pedig példaképként tisztelt tanítóim ráébresztettek, mekkora szükség van magyar tanítókra Szlovákiában. (Szóba jöttek még a kertészeti tanulmányok, de ahhoz Brünnben kellett volna tanulni, illetve az egyetem kémia szakja, de az csak Prágában volt...) A tanítói képesítéshez akkoriban lényegében csak egy különbözeti vizsgát kellett tenni. Mivel a gimnáziumban pszichológiát és logikát is tanultunk, így csak pedagógiatörténetet és módszertant kellett tanulni, valamint szlovák nyelvtant és hegedűt, de ezeket a tanítás mellett is el lehetett sajátítani, hiszen feltétel volt az is, hogy vagy egy évet kell előzetesen tanítani vagy be kell járni a főiskolára, de ez utóbbira szüleimnek nem volt pénze.

1930-ban Kassán túl, Királyhelmec közelében, egy Szolnocska nevű kis faluban kaptam állást, ahol rajtam kívül egyetlen tanító volt: az igazgató maga. A faluban egy haranglábon, egy szatócsbolton, és egy egytantermes iskolán kívül semmi sem volt. Én tanítottam az első három osztályt (egyharmada cigánygyerek volt), az igazgató pedig negyediktől nyolcadikig. Csehszlovákiában akkor már kötelező 8 osztályos iskolarendszer volt érvényben. Mivel felmenő rendszerben elsőtől nyolcadikig taníthatott valaki, egy jól felkészült tanáregyéniség csodát művelhetett. Nagy szabadságot adtak az A, B és C változatban készült tantervek is.)

A szolnocskai szellemi magányt csak úgy éltem túl, hogy rengeteget kellett dolgozni: minden tárgyból minden órára írásbeli vázlatot kellett írni a megadott metodika szerint, és emellett ott voltak három osztály füzetei. Reggeltől estig szakadatlanul dolgoztam. Egyetlen szellemi partnerem az igazgató volt, egy első világháborút megjárt, megtört, közömbös ember, aki sem az oktatással sem a faluval nem sokat törődött. Nem volt rádió, nem volt kivel beszélgetni. 2000 korona körül kerestem, ez akkor annyira volt elég, hogy karácsonykor és húsvétkor azt a hosszú utat (12-14 óra) ki tudtam fizetni. De nem sokat bánkódtam, mert bíztam benne, hogy sikerül majd letennem a vizsgát.

Mint ahogy nem bántam meg a tanítóságot sem egész életemben. Olyannyira nem, hogy el sem tudom képzelni, mi mást tudtam volna, tudnék csinálni. Nem volt véletlen, hogy egyszer, mikor Pozsonyban a Légy jó mindhalálig-ot játszották a színházban, én halálra sírtam magam. Életem nagy vágya volt a Nyilas Misié: hogy tanítani szeretnék.

Levizsgáztam, s ezzel tanítói várományos lettem. A következő, a végleges oklevelet adó vizsgáig (mely az előzőnél jóval nehezebb volt, igaz a felkészülés is keményebb) még két évet kellett tanítani. A második évben Naszvadon, Érsekújvár mellett kaptam állást. Naszvad Pozsonypüspöki nagyságú színmagyar, színkatolikus falu volt, amely teljes elszigeteltségében (nem volt a vasúthálózatba sem bekötve, 12 km-t kellett gyalogolni Érsekújvártól) megőrizte népi hagyományait, például páratlan szépségű népviseletét, melyet akkor még mindenki hordott. Olyanok voltak vasárnaponként a naszvadiak, mint valami virágcsokor: a fehérrel vagy pirossal szegélyezett szoknyák, drága anyagból varrt pruszlikok, a nyakukban érmék. Házasodási szokásaik terén szigorú kasztrendszert tartó gazdag birtokos parasztok lakták a falut. Ezt a naszvadi évet arra használtam, hogy a német különbözeti vizsgára is felkészüljek, mert német tanítói oklevéllel nagyobb eséllyel ostromolhattam egy pozsonyi állást.

Akkor már ismertem nagyapátokat, akivel hetedikes gimnazista korom óta egészen a haláláig szoros barátságban voltam. Miatta és persze szüleim miatt is nagyon vágytam vissza Pozsonyba. Az is számított persze, hogy otthon lakva könnyebben kijöttem volna a kicsiny tanítói fizetésből, sőt talán még félre is lehet rakni valamit, hogy aztán összehá221