Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Közlemények - Schleicher Vera: Egy közép-európai életút: ami elbeszélhető és ami nem
zasodhassunk nagyapátokkal. Ó akkor még Prágában végezte a harmadik évet, ami egyben az utolsó is lett, mert édesanyja nem tudta tovább fizetni. Ez is elég volt azonban a polgári iskolai tanári diploma megszerzéséhez. A német különbözeti vizsga nem bizonyult nehezebbnek, mint az előző: csak német irodalomból, nyelvtanból és terminológiából kellett vizsgázni. Mivel a németül való olvasást soha nem hagytam abba, csupán a terminológia jelentett némi nehézséget, mert ehhez tudni kellett az összes gimnáziumi tantárgy összes szakkifejezését németül (pl. gerincesek stb.). Miután Brünnben sikeresen túljutottam ezen a vizsgán is, sikerült Főréven, Pozsonytól 8 km-re állást kapnom egy német községi iskolában, ahol a fizetés felét a község, másik felét az állam biztosította. Ez naponta 8 kilométer gyaloglással járt, esőben, hóban fagyban! Elég magas óraszámban tanítottunk, de mivel 5-6 tanórát zsinórban nem engedélyeztek, délelőtt-délután bent kellett lennünk. És akkor ismét politikai szelek kezdtek füjdogálni. 1936-ban megesküdtünk nagyapátokkal, aki akkor már Pozsonyban tanított, ahol egy két szobás lakást béreltünk. De nem sokáig tartott a boldogság. 1937-ben Imrét behívták katonai szolgálatra a cseh hadseregbe. Pozsonyban továbbra sem sikerült elhelyezkednem. Lengyelország lerohanása idején már Főréven laktunk, 1937-ben született Tibor fiammal együtt. 1939. szeptember 1-jén kezdődött a tanítás, s még azon az éjjelen Csehszlovákia mozgósított. Nagyapátok reggelre bevonult. Akkor találkoztam először ellenséges hanggal az iskolában, miután aggodalmamnak adtam hangot: vajon mi lesz ennek a vége? Kartársaim közölték velem, hogy Hitler vérontás nélkül meg fogja oldani ezt a dolgot. A tantestületen úrrá lett a lelkesedés, s engem - egy másik magyar kolleganőmmel együtt - elkezdtek kinézni maguk közül. Egyszerűen kiközösítettek. Nagypapa még a lengyel határon volt, mikor a németek Szlovákiában megkapták az iskolai autonómiához való jogot, s bennünket felszólitott az igazgató, hogy mutassunk be árja-bizonyítványt. Az ősök német nevei alapján aztán “megenyhült”, és választás elé állított: vagy belépek a Nemzeti Szocialista Pártba vagy ki vagyok rúgva. Én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy magyar vagyok, és nem kívánok belépni a náci pártba. Ezt a pártot nem nekünk teremtették... Rendkívül erőszakos és embertelen jelenet volt: tanítás alatt bekopogtak az osztályba, megálltak az ajtóban, és a gyerekek előtt felszólítottak, hogy döntsék. Majd közölte az igazgató, hogy mint nemkívánatos elemnek, aki képtelen a nemzeti szocializmus szellemében tanítani, távoznom kell. De én tanítottam tovább, s másnap elmentem a községházára. Mellettem álltak, mondván, hogy ők engem el nem bocsátanak, de sajnos csak jelképes fizetést tudnak adni (a fizetés 120 koronányi községi részét), az igazi bérem a németek kezében van. Megjegyzem, az összes német iskolában dolgozó magyar tanítóval ez történt... Láttam, hogy jogvédelemre nem számíthatok. Öcsivel hat hónapos terhes voltam, Tibi két éves volt, nagypapa a hadseregben... Mit csináljak? S akkor jött Isten segítsége, de 24 órán belül. Felkerestek a szomszédos vereknyei magyar iskolából a kartársak, nem lenne-e kedvem egy magát németnek plusz nácinak érző tanító helyére belépni. Abban a szempillantásban biciklire ültem, áttekertem Vereknyére, és mire Imre hazakerült a lengyel határról, és már másutt tanítottam, és másutt laktam. Mire Öcsi megszületett, kitüntetéssel megszereztem a tanítói képesítést. Akkor már Pozsonypüspökin laktunk, Imre ott is tanított, és pedig biciklivel jártam továbbra is Vereknyére dolgozni. 222
