Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Közlemények - Schleicher Vera: Egy közép-európai életút: ami elbeszélhető és ami nem
is). Később Prohászka-kör néven vált ismertté, nem baloldali, inkább vallási alapon működtek. Létrejött a Magyar Akadémikusok Keresztény Köre is, a MAKK, a pozsonyi egyetemi oktatók szervezésében. (A pozsonyi egyetemen csak bizonyos szakok voltak, a mérnököket például Brünnben képezték, matematika-fizika szak pedig csak Prágában volt.) Szóval pezsgő' kultúrélet volt, mindig együtt voltunk: gimnazisták, egyetemisták, fiatal költők. Azonnal terjedt a hír, ha valahová menni lehetett. Volt olyan matiné, amin például Kassák Lajos vagy Móricz Zsigmond szerepelt. Újságunk is volt, a Magyar Hírlap, amely azonban éppúgy foglalkozott a német nemzetiség ügyeivel is, mint a híres-hírhedt Pressburger Zeitung. Mindkét újság sajtószabadságát az önálló Szlovákia megalakulásakor nyirbálták meg, amikor mindent a „gleichgeschaltet” német szellem szerint kellett írni. A Pressburger szerkesztősége sokáig ellenállt: amikor például a zsidótörvényt megszavazták, akkor megjelent benne, hogy az egyetlen ellenszavazatot a pozsonyi Herr Graf János Esterházy adta le... Hogy Pozsony mint mesterséges szlovák főváros meg tudott-e maradni a felvidéki magyarság központjának? Hát már fekvésénél fogva is annak kellett maradnia, hiszen a színmagyar Csallóköz nyugati hídfője volt. Érsekújvár, Somorja, Dunaszerdahely stb. értelmisége mind Pozsonyban tanult. (Volt az Orsolya-rendnek egy tanítóképzője, és még azon kívül egy koedukált állami tanítóképző is). Pozsony mellett kultúrközpontnak számított Érsekújvár is a maga magyar gimnáziumával. Általában azokon a helyeken volt élénk szellemi-kulturális élet, ahol volt magyar gimnázium. Ez is mutatja, mi mindent jelenthet az oktatás, s mit mulasztottak az elmúlt években. A szlovákok egyszerűen elözönlötték, lerohanták a pozsonyi magyarságot, így az utánpótlást csak vidékről szerezhetett. A totális elszlovákosodás a második Csehszlovák Köztársaság idején következett be - a kitelepítés az egész színmagyar Felvidéket, s a másik fontos magyar központot, Kassát is tönkretette. Semmi nem maradt. A 46-ban kezdődött kitelepítés olyan csöndben, szisztematikusan folyik napjainkig, hogy talán túlszárnyalta még Ceaucescu politikáját is. Az anyaország is eltitkolta ezt a folyamatot. Megszűnt az összefüggő magyar etnikum, a szórvány magyarság meg persze a gyerekek boldogulása miatt is gondolkodóba esik, írassák-e magyar iskolába őket. Pedig a mi családunk történetéből is nyilvánvaló: az identitást illetően ez a leginkább mérvadó. A sztálinizmus jóvátehetetlen hibája volt, hogy az internacionalizmus jelszavával takarózva nem foglalkoztak a határon túli magyarsággal. Pedig, ha jól belegondolunk, ami a Monarchia, de még az első Csehszlovák Köztársaság idején is zajlott, az inkább volt internacionalizmusnak nevezhető, mint a szocializmus-féle. Érdekes módon, az első köztársaságban inkább az egyetemistákat és a fiatal értelmiséget engedték mozgolódni, viszont a középiskolákban sok mindent korlátoztak, például a pozsonyi magyar énekkarokat. Pozsonyban inkább a híres színjátszó kör volt a szellemi élet középpontja. Visszatérve a családra, hetedikes gimnazista voltam a Védcölöp utcai gimnáziumban, amikor a szocdem párt támogatásával végre elkészült a családi házunk, mely egyszintes volt, kertes. A hátsó udvarra néző szobában a szülők, az elkülönített első szobában mi gyerekek laktunk. A berendezkedés fő szempontja az volt, hogy zavartalanul tanulhassak. Józsa a 4. polgári után gyors- és gépírótanfolyamot végzett. 16 évesen már állásban volt, ami nem igazán kényszerszülte döntés volt, hanem éppen kínálkozott egy kedvező állás egy jó nevű biztosítótársaságnál, és Józsa megragadta a lehetőséget, hiszen már régóta vágyott rá, hogy kicsit jobban ruházkodhasson és élhessen. Emellett természetesen szüleinket is támogatta. 220
