Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Közlemények - Schleicher Vera: Egy közép-európai életút: ami elbeszélhető és ami nem
tes, részben az ide csábított szlovák lakosság köréből származtak. így lett Pozsony szlovák főváros. Én magam már harmadik elemista koromtól heti három órában tanultam szlovákul. így nagy előnyben voltunk a szlovák lakossággal szemben, amelyik se magyarul, se németül nem igyekezett soha megtanulni. A pozsonyi magyarok ettől kezdve három nyelven beszélve nőttek fel. Már említett apai nagyanyám (Zelinka Terézia) egyébként maga is félig szlovák származású volt, de érdekes módon csak németül tudott, és még magyarul sem tanult meg soha, nemhogy szlovákul. Roppant gondos háziasszony volt, de teljesen kimerült a hat gyermek felnevelésében. Bérházban éltek, mint akkoriban mindenki. Lakások akkoriban korlátlan mennyiségben álltak rendelkezésre (egy-egy háziúr tulajdonában), válogatni lehetett az alacsonyabb, illetve magasabb bérű lakások között. (Lakásprobléma egyszerűen nem létezett.) A Gáspár család egyébként kisnemesi oklevelet őrzött a családi „irattárban”, kisnemesi előnevükkel együtt a pontos családnév Galántai Gáspár volt, de nem így használták. Volt egy porcelán tál, amelyen szerepelt a családi címer: egy török szablyát tartó kar valamint egy turbán látható rajta. Ez a nemesi származás egyébként állandó családi perpatvarok kútfeje volt. Zelinka nagyanya ugyanis rendszeresen zaklatta férjét, hogy nézzen utána a birtoknak: kell, hogy legyen valami örökség, föld... Hát hiszen rájuk fért volna! Addig-addig zsörtölődött nagyanya, míg a hirtelen haragú Gáspár nagypapa szét nem szaggatta, és el nem tüzelte az okmányokat, s ily módon pontot nem tett a dolog végére. Édesapám később vérszemet kapott, és úgy 1920 táján egy ügyvéddel elutazott Galántára, de addigra már semmit sem lehetett kinyomozni - az addigra szlovákká változott hivatalokban ilyesmivel nem foglalkoztak. Ha végiggondoljuk a Gáspár család viszonyait, bizony el kell ismemi: tipikus monarchiabeli pozsonyi család voltak. Szlovák nagyanya és magyar nagyapa németül beszélnek egymással, de a fiúkat (köztük apámat) már magyar iskolába járatják - így fí már két „anyanyelvű” lett. Ennek oka egyébként, hogy érzelmileg a család mindig is magyarsághoz húzott, akárcsak a teljes pozsonyi németség. Az én gyermekkoromban ez a két nemzetiség teljes egyetértésben élt. Hogy miért nem tudott Gáspár nagyapám magyarul? Az ő iskolás évei a múlt század közepére estek, és akkoriban Pozsonynak ebben a városrészében egyáltalán nem működött magyar iskola, és az egész Zuckermandli-negyedben szinte csak német szót hallhatott. (Az ő apja, tehát az én dédapám még Galántán élte le az élete nagy részét, és minden bizonynyal magyarul beszélt, de úgy látszik a Pozsonyba áttelepülés akkoriban egyfajta nyelvvesztéssel járhatott.) így történhetett, hogy apám is németül tanult meg először, hiszen otthon ezt hallhatta. Aztán a hat elemit már magyar iskolában végezte, majd nyomdásznak taníttatták, és ez a négy-öt éves szakiskolai oktatás szintén magyar nyelven folyt. Később aztán, már képzett nyomdászként nagy előnyére vált apámnak ez a kétnyelvűség, hiszen nemcsak a Monarchia nyomdáiban volt ez létszükséglet, de még az első cseh köztársaság idején is csak így kaphatott állást. Jellemző volt egyébként ezekre az asszimilálódott pozsonyi „magyarokra”, hogy egészen tökéletesen soha nem tanultak meg magyarul, viszont kizárólag magyarul voltak hajlandók beszélni. Halálukig elkövették például ugyanazokat a nyelvtani hibákat, amelyek gyermekkorukban rájuk ragadtak. Testvérei közül édesapám csak a fiúkkal tartotta a kapcsolatot. A második fiú, Károly festőnek tanult, tehát szintén iparos lett, ami nagyapámra nézve nagy dicsőség, mert hat 214
