Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)

Közlemények - Schleicher Vera: Egy közép-európai életút: ami elbeszélhető és ami nem

gyermeket akkoriban fölnevelni és ki is taníttatni igen nagy teljesítmény volt. Károly tehetséges fiú volt. Nem csak mázolt és címtáblákat festett, hanem festményeket is, és rajongott a szép képekért. Károly gyermekei mindannyian elszlovákosodtak, köszönhetően a szlovák feleségnek és a szlovák iskoláztatásnak. Ókét már én is csak hírbó'l ismertem, mert édesapám nagyon neheztelt rájuk, és meg is szakította a kapcsolatot velük.

A harmadik fiútestvér, József szintén kitanulta az ipart: belőle bádogos lett. A háború után őt is áttelepítették Magyarországra, ám hamarosan meghalt. Gyermekei nem voltak. A lánytestvéreivel apám nem tartotta a kapcsolatot, hogy miért, az nem derült ki soha.

A Gáspár családot az első világháború szórta szét. Még jóval a háború előtt, 1906 táján, amikor édesapám megnősült, úgy találta: nagyobb keresete lehetne Bécsben, mint Pozsonyban. Annak idején a két város között olyan szoros volt a kapcsolat, hogy villamos helyi járat kötötte össze őket. (Volt egy kiszámoló is erről: „Annyi baj legyen, csak a bécsi villamos menjen”.) Csak egy költözködés volt az egész, lakást ugyanúgy lehetett bérelni Bécsben, mint Pozsonyban. így történt, hogy Józsa nővérem már ott született (1908- ban). Ezért gondolom, hogy legkésőbb 1907-ben költözhettek át, tehát mindjárt az esküvő után. Elég jól éltek, de annyit nem keresett apám, hogy anyámnak ne kelljen dolgoznia. Katonagatyákat varrt odahaza mint bedolgozó - minden héten egy bizonyos mennyiséget kellett leszállítania. Singer varrógépével így egészítette ki apám nyomdászbérét. Egyéb munkát vállalni egy asszonynak nem volt lehetősége akkoriban - egyszerűen nem volt szokás, hogy egy nő munkába járjon.

Anyám otthoni munkavállalása nekem nagy szívfájdalmam volt. Bár akkor még csak három éves lehettem, emlékszem, hogy Aiholzgasse-i emeleti lakásunk ablakából kibámulva vágyakozva néztem a nagy parkot, és borzasztóan szerettem volna odakint játszani, de mivel édesanyámnak szabadidejében varrnia kellett, mi is beszorultunk a lakásba nővéremmel. Mikor láttuk, hogy kész a heti gatyacsomag, akkor már rohantunk is öltözködni... Csak ilyenkor sétálhattunk.

Érdekes dolog, szinte hihetetlen is, hogy 1911-ben születtem, és 1914-ben a háború kitörésekor el is hagytuk Bécset, és mégis mindenre olyan jól emlékszem. Lehet persze, hogy a szüleim elbeszélése alapján is, és lehet, hogy egy s mást hozzá is álmodtam, de tökéletesen emlékszem például a lakásra, az utcákra, arra, hogy apám este, mikor fáradtan hazaérkezett, sétálni vitt minket, meg-megálltunk a gesztenyesütő előtt, és én akkor „manonit” kértem Maroni helyett... még az illatára is emlékszem. Aztán arra is, hogy milyen sokszor volt probléma számunkra, hogy édesapám sztrájkolt. A nyomdász-szakszervezet annak idején az SZDP egyik oszlopa volt. A sztrájk számunkra annyit jelentett, hogy apám kevesebb pénzt hozott haza, de akkoriban már létezett szakszervezeti segély, és azzal ki tudtuk böjtölni a nehéz időket. Este hazajött, és bejelentette, hogy „megint sztrájkolunk”, mire mindannyiunkon erőt vett a szomorúság, csak ő volt roppant lelkes. Nem éheztünk, nem fáztunk, de az akkori tipikus munkásélet szűkösségét azért éreztük. Szórakozásra nem telt, két pár cipőnél több nem jutott soha. De hát ez adhatott a munkásságnak erőt arra, hogy kiharcolja egyrészt a 8 órás munkaidőt, másrészt a bérrendezéseket - én már akkoriban tudtam jól, mi is az a Kollektiv Vertrag, amit a munkaadó az alkalmazottakkal kötött. Kicsi korom óta tisztában voltam vele, hogy édesapám azért sztrájkol, hogy javíthassanak ezen a Vertrag-on. Élesen emlékszem arra a riadalomra is, amikor 1914-ben, három éves koromban kitört a világháború, és édesapámnak az elsők között kellett bevonulnia a K. u. K. regimentbe, mint 13-as honvéd. Ez számunkra azt jelentette, hogy anyámnak két gyerekkel hadisegélyből kellett megélnie - és igen hamar kiderült, hogy ez lehetetlen.

215