Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Viga Gyula: A táj hasznosításának változásai a Bodrogközben (Összefoglalás)
Valter Ilona 1974 A Bodrogköz honfoglalás kori és középkori településtörténete. Agrártörténeti Szemle 14, 1-55. p. Varga László, D. 2004 A halászok világa. Hagyományos halászat az Ung, a Labore és a Latorca folyón. Pozsony: Madách-Posonium. Vica Gyula 1986 A gyümölcs a népi árucserében. In Árucsere és migráció. Szerk.: Szabadfalvi József- Viga Gyula, Miskolc, 175-205. p. 1996 Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc /Officina Musei 4./ 1999 A tradíció és a változás néhány jellemzője a Bodrogköz népi műveltségében (Karcsa és Pácin példája). A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. 1 127—1155. p. 2002 A tájformáló kultúra korszakai és a kultúrtáj változásai a Bodrogközben. In A kultúra táji, térbeli változatai. Tanulmányok a 60 éves Kása László tiszteletére. Szerk.: Keményfl Róbert, 281-289. /Néprajzi Látóhatár 1-4. szám/ Gyula - Viszóczky Ilona Adalékok a Felső-Bodrogköz vizeinek hasznositásához. Széphalom 9. 167-174. Sátoraljaújhely A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai. In Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Szerk.: Viga Gyula, Somorja-Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet, 291-343. p. A táj hasznosításának változásai a Bodrogközben (Összefoglalás) A tanulmány egy történeti táj, a Bodrogköz (EK-Magyarország és DK-Szlovákia) területén vizsgálja a táj és a kultúrában élő ember viszonyát, elsősorban azt, hogy az ember egymást váltó generációi milyen módokon hasznosítják a tájak, s a tájhasznosítás történeti formái milyen módon hatnak vissza a népcsoport társadalmára és műveltségére. A Tisza, a Bodrog és a Latorca folyók által közrefogott, mintegy 50 települést magába foglaló vidék az első világháborút követő békeszerződés előtt Magyarország része volt, később két impérium osztozott meg a területén. A kiterjedt részein időszakosan vízjárta, nagy területén pedig állandóan vízállásos táj népe változatos módon igyekezett alkalmazkodni a földrajzi feltételekhez. Tevékenységében sajátos szimbiózisban élt a vízmentes térszínek földműveléssel való hasznosítása, az időszakosan vízjárta legelőkön való extenziv állattartás, valamint a zsákmányoló életmód. (A táj északi területei kevésbé voltak kitéve a vizek kártételének.) Századokon át elsősorban az erdők rovására tudták kiterjeszteni mezőgazdálkodásuk kereteit. A legnagyobb volumenű tájátalakítás azonban 1845 és 1900 között történt, a folyók medrének szabályozásával, gátak közé szorításával, valamint a vízállások lecsapolásával. A táj átformálása eltüntette a korábbi árvizes és az ármentes térszínek hasznosításának differenciáját, kiterjesztette a földművelő gazdálkodás területét. Ezzel párhuzamosan jelentősen megnőtt a népesség, átalakult a korábbi települési hierarchia is. Ezek a változások feltételei voltak a parasztüzemek fokozatos korszerűsödésének, egyszersmind a lassú társadalmi modernizációnak, a polgárosodásnak is. A táj falvainak életmódja azonban nem vált egységessé, s az új feltételek - hangsúlyosan a piacok és a közlekedés - a paraszti műveltségnek is újfajta kistáji változatait formálták meg. Viga 1997 2006 160
