Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2005 - Acta Ethnologica Danubiana 7. (Dunaszerdahely-Komárno, 2005)
Tanulmányok - Ambrus Vilmos: Amatőr színjátszás Ipolyfödémesen
Feltűnő - különösen a két világháború között - a népszínművek túlsúlya. Ez a tendencia még 1945 után is tartott, egészen az 1950-es évek közepéig, végéig. Váltás csupán innentől kezdve történik, jóllehet korábban is meg-megjelenik egy-egy más műfajú darab (pl. Távolban egy fehér vitorla). A Csehszlovákiában is végbemenő gazdasági-társadalmi változások mellett agitáló, a szocialista gazdálkodást és az életmódváltozást, a kommunista párt által fontosnak tartott eszmék népszerűsítését bemutató darabok hiányoznak az ipolyfödémesi műsorstruktúrából. Ez persze nem jelenti azt, hogy az amatőr színjátszók nem váltak volna Csehszlovákia-szerte a „helyi műsorpolitika” címén propagált „politikai-irodalmi sematizmustól terhelt bárgyúságok” áldozataivá (Tóth 1998, 245), legfeljebb ezt Ipolyfödémes példáján nem tapasztalhattuk. A falu első két színjátszó korszakában tehát a népszínművek domináltak. Ez akkoriban országszerte általános jelenség volt. A legtöbb településről elmondható, hogy az amatőr színjátszás „játékanyagát a Színházi Elet mellékleteiben közölt darabok - és elsősorban falun - a népszínművek, illetve az operettek képezik” (Bicskei é. n., 49). Míg a népszínmű a városi - elsősorban a fővárosi - színházak műsorából már évtizedek óta kikopott, falun megtartotta vezető szerepét, közkedvelt maradt. Az Ipolyfödémes melletti Ipolynyékről (Vinica, Hont megye) olvashatjuk: „Mennyi sokat lehetne dicsekedni a számtalan bemutatott színdarabbal 1949-től: Revizor, Sári bíró. Büszke páva, Kullogok, Ez a falu eladó, XI. perencsolat (sic!), Állami áruház, Csikós, A nadrág. Debreceni lunikátus, Liliomfi, Lepsénynél még megvolt. Majd a Jegenye, Kubo, Cigány..." (Korcsog 1995, 66). A régi jugoszláviai falvak színpadain is többnyire népszínműveket játszottak a két világháború között, de még jóval utána is: Ludason A falu rosszát (ezt az 1950-es években is) és a Babos kendőt ( 1938 körül), az 1950-es évek elején A sárga csikót, a szerémségi falvak közül Maradékon (Maradik, Szeréin megye, ma Szerbia és Montenegró) a Kidőlt a május fi, A sárga csikó és A piros bugyelláris című darabokat még az 1950-es években is előadták. A Muravidéken (a mai Szlovéniában) a legtöbbet játszott népszínművek A betyár kendője, a Cigány, A falu rossza, a Liliomfi, A sárga csikó és a Sári bíró voltak (Varga 1995, 118-127). Az erdélyi Gernyeszeg (Gorneçti, Maros-Torda megye; ma Románia) amatőr színjátszói is ezeket tűzték műsorra: „Játszottam a Cigányban, a Sárga csikóban. a Piros bugyellárishan. A Cigányban én voltam a cigánylány, nagyon sok szép emlék fűz azokhoz az időkhöz” (Gazda 1980, 353) [Kiemelések tőlünk - A. V] Ha a mai Magyarország falvainak műsorait tekintjük át, ugyanezt tapasztaljuk: a népszínmű dominanciája évtizedekig tart. Tápiószentmártonban (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye) eleinte A piros bugyellárist, A falu rosszát, A betyár kendőjét, A gyimesi vadvirágot és A toloncot játszották (Tumann é. n„ 6). Tinnyén (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye) 1920-ban indult meg az amatőr színjátszás A piros bugyelláris című darabbal, később A gyimesi vadvirág, A kintornás család, a Némái bíró lánya, A megunt szerető és hasonló darabok kerültek színre (Valkó 1972, 4, 8). Főleg népszínműveket, operetteket játszottak Tiszaigaron is: János vitéz, A bor, A falu rossza, Legényfarsang (Katona 1949, 64). Ocsán (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye) az El az Isten, az Ördög Panni, a Sári bíró voltak népszerű darabok (Piróth 1999, 77). Nován (Zala megye) a „népszerűség pálmáját azok a darabok vitték el, amelyek betyárokról szóltak” (Vaska 1972, 7). Csehszlovákiában a „magyar műkedvelő színjátszó csoportokat, mozgalmakat a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, de lehet mondani: végig az ötvenes években a naturalista játékszín modora, a deklamáló játékstílus, egyfajta végletekig leegyszerűsített világszemlélet, általános operett-, vígjáték- és népszínműkultusz, illetve szabad szemmel alig érzékelhető, de azért folyamatos szakmai tudatosulás, lassú színvonal-emelkedés jellemezte” (Tóth 1998, 245). Jellemző a magyarországi példa is: „1955-58 között a mozgalom legjátszottabb darabja A vén bakancsos és fia, a huszár című népszínmű volt” (Bicskei 1983, 23). 102
