Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - Stolićná, Rastislava: A táplálkozás mint etnoidentifikációs jegy
mes értekezést a pozsonyi orvos, Kundmann is, aki szerint a liptói juhtúró gyógyereje főleg abban rejlik, hogy elfogyasztása után a páciens jobban izzad, mint a velencei theriak után (Brückmann 1749). A 19. század első felére vonatkozó ismereteink legértékesebb forrása Csaplovics Jánosnak a szlovákokról szóló monográfiája. Valójában ez az első néprajzi összefoglalás a szlovákokról. Csaplovics azt a nézetet vallotta, hogy „minden nemzetnek, amely a nagy európai háztartásban él, megvan a maga sajátos érdeme”. Magyarországot úgy tekintette, mint „Európa kicsinyben”, amelyet fő és mellékes népek laknak, akik mind eredetükben, nyelvükben, pszichikai és erkölcsi beállítottságukban, mind táplálkozásuk módjában különböznek egymástól. A kedvezőtlen klimatikus feltételekkel érvelve, amelyek között a szlovákok többsége kénytelen élni, megállapítja, hogy éppen ezek kényszerítették a szlovákokat arra, hogy dolgosak és vállalkozó kedvűek legyenek. Véleménye szerinte a földrajzi feltételekből következett az is, hogy a szlovákok nem esznek kukoricakenyeret, mert a kukoricát nem tudják nagyban termelni. Ezt a körülményt megelégedéssel konstatálja és azt mondja: „Hiszem, hogy ha meg akarjuk ismerni egy nemzet kultúráját, elég megkérdezni, búza- vagy kukoricakenyeret esznek-e. Mindenütt, ahol kukoricával és kölessel táplálkoznak, nagyon elmaradottak a népek.” Csaplovics itt egyértelműen Montesquieua és követői nézetét vallja, akik a nemzeti karakter fő alakítójának az éghajlatot és a táplálkozást tekintették. Munkájában éppen ezért is figyelemre méltó a népi táplálkozásról szóló anyag, amelyben azonban helyenként észrevehető, hogy a szerző információi polgári rétegekből is származnak. Végül a szlovákok kategóriáját a szerző maga világosan körülhatárolja, amikor azt mondja: „Mindig, amikor a szlovákokról beszélünk, polgári osztályt és parasztokat értek alatt, nagyon ritkán gondolok a csekély nemességre, és soha sem az uradalomra.” Csaplovics „szlovák népe” tehát főleg parasztok és kézművesek voltak, a róla rajzolt etnográfiai képet elsősorban ezek életéből és munkájából kiindulva alkotta meg. A szerzőnek a szlovákok táplálkozására vonatkozó megfigyeléseiből többek között megtudjuk, hogy juhtúróból ‘demikátnak’ nevezett levest főztek. A haluskáról - amit a nokerlihez vagy a makarónihoz hasonlított, s amit a szlovákok tehén- vagy juhtúróval ettek -, mint olyan ételről szól, amelyhez jó gyomor kell, mert összeragasztja az emésztőszerveket! Gyakori ételeknek mondja Csaplovics a savanyított káposztából, hüvelyesekből és darából készülteket is. Örömük telik a szlovákoknak a különféle házi égetett alkoholok fogyasztásában, mint amilyen a ‘rozholič’, ‘borovička’, ‘čerešňovica’, ‘žitná’, ‘vinovica’ (vagyis a boróka-, cseresznye-, rozs-, borpárlatból készültek - a ford.). Gyakori italuk a sör is. S nemzeti tulajdonságuknak tekinti a vendégszeretetüket. Leírásaiban jelentős részt szentelt Csaplovics a juhtúrókészítésnek, amelyet szlovák specialitásnak tartott. Hangsúlyozta, hogy ezt csak a Kárpátok lejtőin élő szlovákok tudják készíteni, Árva, Túróc, Liptó, Zólyom, Szepes, Gömör és Sáros régióiban. E juhsajtok “királyának” nevezte a Brezno városában készített “Brinsenkäse”-t. A szlovákok kulináris specialitásának tekintette az ún. oštiepok készítését és fogyasztását is. Ez sós füstölt juhsajt, amely a vésett díszítésű faformától kapja az alakját (Caplovič 1975, 62-63). Csaplovics másik összefoglaló munkájában, a Magyarország képekben címűben is találunk a szlovákok ételeire és táplálkozására vonatkozó anyagot. Ebben hangsúlyozta, hogy Magyarország népei táplálkozásuk módjában is különböznek egymástól. A magyarok etnoidentifíkációs jegyének a fehér búzakenyeret, a húst és a bort tartotta, a hegyekben élő szlovákoknak a barna rozs-, árpa- vagy köleskenyeret, a tejtermékeket, a krumplit és a sört (Čaplovič 1975, 151-153). Négy szlovákiai útjáról a neves cseh írónő és a népköltészet gyűjtője, Božena Némcová is publikált néprajzi anyagot. Legtöbb táplálkozásra vonatkozó adatot az először 1859-ben 44
