Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Könyvismertetések
A másik problémája a mondakutatásnak, hogy hova tovább, egyre több töredéket közlünk. Ráadásul ezek a „töredékek” vélhetően nem is töredékek, egészen biztosan nem mondatöredékek, legfeljebb tudástöredékek, egyszerű kijelentések, a szó szoros értelmében vett adatközlések, amelyek jó esetben az adott egyén (hely jtörténeti ismereteit reprezentálják. „Annak az emlékére van az a kereszt, hogy a török csak eddig gyűlt el” - efféle közlemények talán (?) szolgálnak némi (?) támpontul a parasztság történelemszemléletéhez, történeti tudásához, de ilyen alapon, hasonló módszerrel meg lehetne vizsgálni a fogorvosok történeti ismereteit, történelemszemléletét is. Csakhogy minek? Az is igaz persze, hogy a szerző, az általa közölt szövegeket a bevezető tanulmányban már nem is nevezi mondáknak, hanem - divatos és univerzális szóval élve - narratívaknak. Hogy pontosan mit ért narratíva alatt, azt nem definiálja, tehát maradjunk annyiban, hogy „elmondott, elbeszélt szövegeket” ad közre. És ez „műfajilag” teljes mértékben fedi is a közölt szövegeket. Ily módon viszont a felgyűjthető és közölhető szövegek száma végtelen lehet. Hiszen ilyen típusú narratívákat, bárki, bárhol rengeteget tud mondani. Sokkal több 20. századi narratíva lett volna a gyűjteménybe felvehető... Nagyon helyesen (és kellő óvatossággal) fogalmaz a szerző, amikor a Hajnalkert, Hajnalgyep, Hajnalkát típusú helynevek állítólagos „pogánykori” eredetére utaló narratívákkal foglalkozik: „arra, hogy mindez egy korábbi hitvilág megváltozott értelmű továbbélése lenne, ma már ugyancsak nem adható egyértelmű és főként autentikus válasz”. Kevésbé leszek óvatos, amikor annak a sejtésemnek adok hangot, hogy ezek a kifejezések (legalább is a Hajnalkert és Hajnalgyep) inkább valószínűleg valaminő tűzrendészed szabályzással hozhatóak kapcsolatba. Köztudomású, hogy a 20. század első évtizedeiig tömegesen meglévő szalma, nád vagy fazsindelyes tetők rendkívül tűzveszélyesek voltak. Ezért különféle központi, majd megyei, illetve helyi szintre lebontott törvények, rendeletek szabályozták a nyílt tűz használatát a településen belül. Konkrét nyomára még nem sikerült bukkanom, de nem lehet kizárni, hogy a palócos jellegű vidékeken a lakodalmat záró hajnaltűz-ugrást is kitiltották a településekről, valahová, mondjuk egy Hajnalgyepre (s innen lehet a határnév neve). Csak példaként egy tűzrendészed szabályzat, amely azért hasonló tevékenységek tilalmával foglalkozik. Az 1888. évi augusztus 12-én 53888/1! szám alatt kiadott tűzrendészed kormányrendelet alapján a megyék és települések a helyi viszonyokra applikált tűzrendészed szabályokat voltak kötelesek hozni. Ennek alapján alkotta meg Nyitra városa is tűzrendészed szabályait. Ennek több paragrafusa is foglalkozik a település belterületével. Csak két példa: „8. § Udvarokon katlanokban tüzelni csak hatósági engedéllyel szabad, nyílt tűzhelyek egyáltalán nem használhatók”; „18. § Fáklyáknak az utcákon, utakon vagy tereken való használása hatósági engedély nélkül tilos." Át kellene nézni ezeket a regionális és lokális tűzrendészed szabályokat, s lehet, hogy a hajnaltűz tiltására is rábukkannánk valahol... Magyar Zoltán könyve - amellett, hogy adatokat rögzít, s ezáltal a magyar (és nemzetközi!) mondakutatás megkerülhetetlen forrásaként szolgálhat - a magyar folklorisztikának abból a szempontból is jelentős hozadéka, hogy további kérdéseket vet fel, illetve fogalmaztat meg az olvasóval. Mikulik JÓzslf: A hánya- és vasipar története Dohsinán ( 1880). Rudabánya: Érc- és Ásványbányászati Múzeum 2003, 80 p„ 2. reprint kiadás. —LJI— Az eredetileg az Athenaeum R. Társulat Könyvnyomdájában Budapesten 1880-ban megjelent kötet 2. reprint kiadása a rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeum könyvtárában található Mikulik József által dedikált 2308 leltári számú példányából készült. A szerző egyrészt a dobsinai bányászat (a bányászott ércekre lebontott) technikatörténetét adja, másrészt a 193
