Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002 - Acta Ethnologica Danubiana 4. (Dunaszerdahely-Komárno, 2002)
Kisebb közlemények
pontjából nagyobb jelentőséggel bírt a finn nép. Koskinen szavaival Finnország meglehetősen későn lépett a “történelem látókörébe”, “az ország rendkívül félreeső fekvése miatt”, amely az Oroszország népei tengerének partját” jelenti. Amikor a finn történelmet a következőkben leegyszerűsítve a 16. századtól 10 szakaszra osztom, ez mentálhistóriai szempontból történik. A francia Jaques Le Goff szerint a mentalitás az, amit az ember kortársaival megoszt. Huizinga szerint minden korszak szellemét a szellemileg vezető rétegek szellemi termékeiből igyekeztek levezetni. Vizsgálatom abból indul ki, hogy minden periódusra rányomja bélyegét az ún. generációs emlékezet és tapasztalat. A történelmet nemcsak kollektíván írják, hanem a szerint is, hogyan emlékeznek rá az egyének nemzedékükkel együtt. Meglátásom szerint Finnországban kb. 50 évenként valamiféle új gondolat született, amely nemzetileg jelentős sajátos tevékenységbe torkollott. A megindult folyamat azonban hosszú is lehetett, akár pár évtizedekig is tarthatott. Ezután a nemzet “történelemként” megírt emlékezetének részévé vált, melyhez szükség esetén, például krízis vagy háború idején visszatértek (...). Az utolsó runóénekesek mítosza Külön fejezet a runóénekeseké, akiknek szájából és emlékezetéből a runókat lejegyezték és magát a finn nemzeti eposzt összeállították. A romantika szellemének és a homéroszi dalnokmítoszoknak megfelelően a “néplélek” tolmácsainak tartották őket, akik mellett meg lehetett állapodni, és akikhez nagy lelkesedéssel lehetett odaözönleni. Amikor a Kalevala eposszá vált, előadóit ugyanúgy, mint Lönnrotot, mitologizálták. Már Lönnrot is a runóéneklés hagyományának visszaszorulásáról irt, úgy értékelve, hogy egy ősi eposz utolsó töredékeit őrző mestereknél járt. Az Új Kalevala (1849) előszavában meghatározta a runóéneklés központi területeit, ám kihagyva abból a Vienai-Karjala legészakibb részét, a Lappföldről nem is beszélve. Mivel Lönnrot maga jelentette ki, hogy e tájakon nem érdemes runókat keresni, a runógyűjtők útjaik során megálltak Kuittijárvinél, és az északabbi települések runói feljegyezetlenek maradtak, egészen addig, amíg Pertti Virtaranta a két világháború között Svédországba menekült ilyen epikus énekesek nyomára nem bukkant az 1940-es években megkezdett terepmunkája során. Meglepetés volt számomra, hogy 1960-ban a “runóterületek háta mögött” rátaláltam egy Marina Takalo (1890-1970) képességű énekesre. Ő a karjalai lázadás miatt 1922-ben Finnországba szökött írástudatlan jövevény volt, akinek élettörténete és háttere csak fokozatosan derült ki számomra az 1960 és 1970 között végzett terepmunka során. A kulcskérdés az volt, hogy a többi észak-vienai runóénekesekhez hasonlóan ő is a Lönnrot és más gyűjtők által kirekesztőlegesen csak szektának nevezett óhitűek csoportjába tartozott. A Kalevaláról szóló könyvem 6. fejezetében rámutatok, hogy a runók az óhitűek konzervatív világképének köszönhetően nálunk még azután is megmaradtak, mikor mások már elfelejtkeztek róluk. Ezt a nemzeti lelkesedéssel eltelt runógyűjtők természetesen nem vették észre, szerintük az óhitűság rontotta meg leginkább Vienai-Karjala eredeti runókultúráját. Nézetük szerint a valódi karjalaiság idegen, ezért elvetendő elem volt mindaz, ami “orosz”-nak nevezhető, amint a Lönnrot, Castrén és a korszak többi runógyűjtőjének naplójából kiderül. Egyébként is, a runóéneklés hamarosan bekövetkező “halálának” és az “utolsó runóénekeseknek” a víziója hosszú időre eltakarta a finn kutatók szeme elől a runóéneklés és -énekesek néprajzi terepkutatását. A finn módszer szerint igazában csak a runószövegek eredeti formája érdekelte pl. Martti Haaviot és Matti Kuusit. Az utolsó runóénekesek (1954) Haavio tiszteletadása a finn runóepika és lírika ismerői előtt. Väinämöinen című könyvében 117
