Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002 - Acta Ethnologica Danubiana 4. (Dunaszerdahely-Komárno, 2002)

Kisebb közlemények

(1950) pedig a runóénekes prototípusát keresi, a balti-tenger szigeteire helyezve el őt. Kuusit viszont a tehetséges előadóegyéniségek és nemzetségek érdekelték. A Sampo-eposz c. monográfiájában (1949) megírja, hogy a legtöbb énekes nemzetség a Vienai-Karjalába a Botteniöböl keleti partjának településeiről érkezett a kátránykereskedelem és a nagy vándorlások révén. Később könyveimben (Marina Takalo hiedelemvilága 1970; Oral Repertoire and World View 1978) egy hagyomány sokoldalú ismerőjének repertoárját és reprodukcióját megvizsgáltam. Majd a figyelem középpontjába Inkeri (Lauri Harvilahti révén) és Viena (Lotte Tarkka, Katja Hyry kutatásaiban) énekeseinek előadásmódja került. Fontos megfigyelés, hogy legtöbbjük nő, és hogy a runók és siratok közötti határ műfajilag világos ugyan, de az emberek lelkében olyan ez, mint a vízre rajzolt vonal (Nenola, Utriainen). Amikor 1996 nyarán az 1912-ben született írástudatlan Stepanie Kemovát, Marina Takalo runóénekes lányát a siratókról kérdeztem, ő azt felelte: “Minek beszélni róluk? Az egész életem egy siratódal.”

118