Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2000-2001 - Acta Ethnologica Danubiana 2-3. (Dunaszerdahely-Komárom, 2001)
2. Szemle
Toivo Vuorela, amellett, hogy számtalan térképlapot maga szerkesztett, másfél tucat szakembert vont be az egyes speciális térképlapok megszerkesztésébe, a kommentárok megfogalmazásába, addig a második kötet szerzője, Matti Sarmela maga vállalkozott erre a nagyszabású feladatra. Amint a bevezetőben hangsúlyozza, három évtizeden keresztül foglalkozott a finn változat előkészítésével, ám ha az atlasz jelentőségét meg szeretnénk ítélni, akkor arról a tényről sem szabad megfeledkezni, hogy a szerzőnek a finn néphagyomány-gyüjtés másfél évszázados eredményei is rendelkezésére álltak (csak a Finn Irodalmi Társaság archívumában nagyjából 5 millió tételt számláló folklórgyűjtés található például). Nincs arra itt sem tér, sem szükség, hogy a finn néprazi atlasz két kötetét egybevessük, így elöljáróban csak egy szembeötlő különbségre szeretném felhívni a figyelmet. Azáltal, hogy az első kötetben az egyes jelenségeket bemutató térképlapok (összesen 84 darab) mellett közvetlenül olvashatóak a kommentárok, nagyban megkönnyíti a kiadvány használhatóságát. Ezzel szemben a második kötet azt a gyakorlatot követi, hogy először a terjedelmes bevezető tanulmány, majd a kommentárok s végül, mintegy a kötet függelékeként a térképlapok (99 darab) következnek. Az európai néprajzi kartográfia gyakorlatában mindkét megoldásra találunk példákat, sőt olyan is van, amikor a kommentárok eleve más kötetben találhatóak, és az is előfordul, hogy kommentárok egyáltalán nem segítik a térképeken való tájékozódást. Jelen esetben nyilván a két kötet megjelenése között eltelt két évtized, illetve hogy más-más kiadó gondozásában láttak napvilágot, szolgálhat magyarázattal a különbségre. Ami nem lényegi, hanem csupán gyakorlati. Van azonban egy lényegi vonása is a most szóbanforgó néprajzi atlasznak, ami alapvetően megkülönbözteti az eddigi európai néprajzi atlaszoktól. Az tudniillik, hogy a közölt térképlapok nem bizonyos jelenségek összes fellelhető, illetve fellelt tulajdonságainak, motívumainak teljes elterjedését mutatják, hanem a szerző - nem megijedve bizonyos mértékű általánosítástól sem - tendenciákat kísérelt meg ábrázolni. A finn múlt három nagyobb kulturális egységét, az északi vadászok kultúrájának, az irtásgazdálkodáson alapuló földművelésnek és a paraszti gazdálkodásnak vitte bizonyos (folklór )jelenségeit a térképlapokra, miközben a finn-karéliai kultúrkört, illetve az egész észak-európai térség kultúráját láncreakciószerűen elérő szerkezeti változásoknak is kiemelt figyelmet szentelt. Kutatópontjai alapvetően a mai Finnország területén, ezen kívül az egykori Szovjetunió és Svédország területén találhatóak. Ábrázolási technikája ennek ellenére alapvetően dokumentatív (ennek egzaktságát segíti a kötethez függelékként járuló áttetsző, a kutatópontokkal ellátott térképlap), miközben azért az illusztratív technikát is alkalmazza. Utóbbit általában satírozással, ritkábban egy-egy térképbe illesztett grafikonok segítségével, s csak a legritkább esetben éles vonalhatárok kijelölésével. Az ábrázolási technikáknak ez az ötvözése rokonítja Szlovákia néprajzi atlaszával. Innen, Kelet-Közép-Európából szemlélve feltűnő, hogy a szóbanforgó finn néprajzi atlasz főcíme “finn néphagyomány” és a hagyományos néprajzi atlasz-meghatározás csak alcímben szerepel. A szerző a kötet elején kifejti ennek a finn néphagyomány (finnische Volksüberlieferung) atlaszának kultúrelméletét is, meghatározva, hogy mit ért környezeten, szerkezeten (struktúrán), etnikus kultúrán. Hangsúlyozza, hogy a környezet kulcsszereppel bír az egyes kultúrák klasszifikációja során. Ily módon megkülönböztet kultúrákat, amelyek lokális (etnikus), delokális (állami) vagy posztlokális (globális) környezetben valósulnak meg. A finn néprajzi atlasz etnikai környezetben működő lokális kultúrszisztémákat ír le, figyelembe véve az egyes kultúrjelenségek vándorlását, innovációk elterjedését, a lokális közösségek fogadó vagy elutasító magatartását stb. Térségünkben a néprajzkutató jó esetben néhány száz évre merészel visszatekinteni. Más a finnek (és általában a skandináv népek) néprajzának a tudományos tradíciója. Sarmella történeti áttekintésében a zsákmányoló-halász-vadász finn törzseknek a Keleti-tenger partvidékén való fölbukkanása legkorábbi adataitól (Krisztus előtt 245
