Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2000-2001 - Acta Ethnologica Danubiana 2-3. (Dunaszerdahely-Komárom, 2001)
2. Szemle
7000-4000) kíséri nyomon a finn néphagyomány fejlődését és szemléjét mai, globalizálódó világunkban zárja. Magát a bemutatott és elemzett néprajzi anyagot hét csoportra tagolva mutatja be: I. Elet és halál; II Házasság; III. Naptári ünnepek; IV. Falusi ifjúság; V. Sámánok, varázslók, boszorkányok; VI. Hiedelemmondák; VII. Régi mértékű dalok. Láthatjuk, a tagolás kissé más, mint azt nálunk, hasonló, összegző munkák esetében megszoktuk. Nincs arra itt tér, hogy az egyes jelenségeket akár csak felületesen is áttekintsük. Mindössze arra szeretnék utalni, hogy a finn néprajzi atlasz folklórkötete, amellett, hogy természetszerűleg rengeteg sajátosságot (értsd: a kelet-közép-európai népek folklórjától eltérő, “egzotikus” jelenséget) bemutat, egy sor olyan jelenséget is talál benne az érdeklődő, amelyek rokon jellegűek térségünk folklórjával. És ezek zöme nem a finn-magyar rokonsággal magyarázható, hanem azokkal az európai áramlatokkal (kereszténység, innovációs hullámok, a boszorkányságot leíró s közben annak forrásául is szolgáló, 1487 óta számos kiadást megélt Malleus maleficarum c. kötet hatása stb.), amelyek Európa-szerte évszázadok óta egységesítően hatottak. Már csak ebből a szempontból is érdemes lapozgatnunk a finn néprajztudomány fentebb bemutatott újabb eredményét. Liszka József Ág Tibor: Az Aranykert muzsikája. Csallóközi népdalok. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó 1999, 559 p. /Csallóközi Kiskönyvtár/ Ág Tibor jelen munkájában az eddig még nem publikált népzenegyűjtéseiből ad közre egy csokorra való válogatást. A kötet a következő egységekből áll: kutatástörténeti összegzés a Csallóköz népzenéjével kapcsolatban, majd a terület zenei vonásainak jellemzése. Ez után következik a dallamanyag bemutatása a gyermekfolklór és a felnőttek dalai szerint. Az utóbbin belül előbb az év jeles napjaihoz, valamint az emberi élet kiemelkedő eseményei közül a lakodalomhoz (és az azt megelőző fázishoz, a párokat összeéneklő) párosító szokáshoz kapcsolódó dalok találhatók, majd a különleges, ünnepi alkalomhoz nem kötött műfajok: balladák (régi és új felosztásban), táncnóták, szerelmi- katona-, valamint tréfás dalok. A kötet végén zenei mutatók és a dallamok betűrendes mutatója, valamint idegennyelvű (szlovák, angol, német) összefoglaló található. A kiadvány legnagyobb érdeme a bőséges adatközlés, különösen a területről eddig jószerével hiányzó gyennekjátékanyag szempontjából. A népzenetudomány alapelve szerinti “egy adat nem adat” elvnek megfelelően egy-egy típust bőséges változatsorral képviselve mutat be a szerző. Nemcsak Kodály, hanem pl. munkatársai közül Rajeczky Benjamin is a Magyar Népzene Tára I. Gyermekjáték kötete megjelenése után is a legnagyobb figyelmet szentelte a strófikus formánál korábbi stádiumban lévő egy-két soros zenei formák - köztük a gyerekjátékdalok - vizsgálatának. Számos példával bizonyította, hogy ezek a strófa előtti formák éppúgy megtalálhatók a siratok egyes formulái, mint a szokásdalok és gyermekdalok között. Kimutatta, melyek az azonos stílusvonásaik, amelyek különböző funkciójuk és erős improvizáltságuk ellenére megtalálhatók bennük (Gregorián, népének, népdal. 1969). Az Ág Tibor közlésében kiadott gyerekjátékdal-anyag a terület e téren megvolt és itt-ott még meglévő gazdagságát tanúsítja. (A szerző leírásában a múlt és a jelen idő használata finoman jelzi, mik élnek még e dallamos versikék közül. Pl. a Gólya, gólya 23-24) A sípkészítő versikék területileg folytatják a Dunántúlon és a Szigetközben egykor különösen gazdag fiújáték-hagyományt, sokadjára igazolva, hogy a Duna, mérete ellenére nem volt vízválasztó a népi hagyományban (27-29). 246
