Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Tanulmányok - Hartinger, Walter: Marinahilf ob Passau. Egy népszerű búcsújáróhely kialakulása és a kapcsolódó ájtatossági forma elterjedése
humani generis”-t (tehát a glóriára legméltóbb szüzet és isten szülőanyját, Máriát, az emberek isteni megsegítőjét) és „capella divae virginis auxiliatricis”-t (tehát az isteni szűz és segítő templomát) említi. VIII. Orbán pápa jóváhagyó bullájában a „capella Mariae auxiliatricis” (Mariahilf-templom) szerepel (vő. Schirmer 1950). Ez Mária egyik állandó jelzőjére vonatkozik, amely csak a 16. század folyamán kezd népszerűvé válni. A keleti egyházon belüli változások után („Maria advocata” és „Maria de succursu” - Mária a védőasszony), valamint a cisztercita renden belüli fejlődés hatására (Védőköpenyes Madonna = „Schutzmantelmadonna” és imádság „Sub tuum praesidium” = A Te védelmed alá menekülünk”. Mindera 1954, 204; Mindera 1961, 6-8; Aurenhammer 1956, 122) a 16. század második felétől terjed el a loretói litánia által a katolikus egyházon belül a felszólítás: „Maria auxiliatrix christianorum” - „Mária a kereszténység védelmezője”. Petrus Canisius már 1558-ban és 1566-ban gondoskodik a loretói litánia két kiadásáról, amelyek Dillingenben kerültek kinyomtatásra. A loretói litánia jezsuita rend általi fejlesztése (Paulus 1902, 574-598), előmozdítása, valamint a lepantói csata visszhangja tették a „Mariahilf!’’-imát Németországban a szélesebb tömegek körében is népszerűvé. A lehetőség, hogy a védelmet és segítséget kereső hívek ilyen könnyen megjegyezhető formában fohászkodhattak Máriához és szólíthatták meg őt, valószínűleg nagyon elősegítette a passaui kegykép elterjedését. A veszélyes helyzetekben gyorsan szájára jött az embereknek ez a rövidke fohász, ha pedig a „történet” szerencsés véget ért, ezt Mária segítségeként értelmezték, akik őt olyan alakban tisztelték, ahogy ez Passauban szokás volt. A következő példa sok hasonló dologra lehet érvényes: „Sara Längauerin a fejedelmibb passaui adóbehajtó” felesége 1714-ben odaadta jegygyűrűjét féléves gyermekének, hogy játsszon vele. Az idősebb lány feladata volt a kicsi felügyelete, amíg az anya üzleti ügyeit intézte. „Ezalatt a kisfiú váratlanul a szájába vette a gyűrűt, és egy szempillantás alatt lenyelte. A gyűrű azonban megakadt a kisfiú torkán, az arca elkékült, és fuldokolni kezdett. A lány az anyja után kiabált, aki miután hazaért, megpróbálta az ujjával kihúzni a gyűrűt a kicsi torkából, de eredménytelenül. Ezért remegve, rémülten kiáltotta: Mária, segíts ! Ekkor a gyűrű magától kiugrott a kisgyerek szájából” (In: Marianischer Gnaden- Berg. Das ist Maria-Hülf ob Passau... Passau, 1748, 67). A csodát egy hálazarándoklat követte a Máriahilf-hegyre - hová máshová? -, és egy kis áldozat bemutatása. Persze nem volt eleve magától értetődő, hogy a Cranach-kép vagy annak másolata és a „Mária segíts ! ” kifejezés kapcsolódik egymáshoz. Már a passaui templom építése előtt a Schulerbergen létezett Máriahilf-zarándoklat. Egy augsburgi patríciusnő 1603-ban, hosszú Lech-mezei bolyongásai után fogadalomból templomot építtetett, amely rövid időn belül jelentős kegyhellyé vált, „Mariahilf auf dem Lechfeld” néven. A főoltáron alakok egy csoportja áll: középen a feltámadt Krisztus emelkedik ki áldásosztó mozdulattal, bal oldalán Mihály arkangyal áll lélekmérleggel, és fenyegetően emeli fel tüzes kardját; Krisztustól jobbra térdel Mária, a tulajdonképpeni kegyképalak, és kérőn emeli fel kezét fiához, segítségért könyörög a bűnös emberiség számára (Mindera 1961, 10). A Mariahilf-gondolatnak ezen képi átültetése éppoly kevéssé tudott túljutni a zarándoklat szűk regionális keretein, mint az a Mariahilf-templom Grazban, melynek alapkövét III. Ferdinánd főherceg (később II. Ferdinánd császár) rakta le 1607-ben. A kegyképet, amely a Jézust ölében tartó Máriát ábrázolja a felhők fölött, Pietro de Ponius udvari festő készítette. A Mariahilf nevet valószínűleg a következő módon kapta: a ferencesek megbízást adtak de Poniusnak a kép elkészítésére. Miután ez meglepően jól sikerült, közvetlenül a kép befejezése előtt a festő magasabb fizetést követelt, ezt azonban a megbízók megtagadták. Ezután de Ponius megvakult, és kétségbeesésében így kiáltott: „Mária, segíts!”, és megfogadta, hogy a festményt ingyen befejezi (Moser 1965, 165-174). Mindkét alkotásnak esélye volt a széles körű elterjedésre. A lechfeldi főoltáron sikerült a „Mária segíts!” gondolatot egy megfelelő jelenetbe sűríteni, amely nemcsak a teológiai-exegetikus értelmezés lehetőségét foglalta magában, hanem saját maga által az egyszerű nép vallásos 30
