Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Szemle
Mivel a kereszténység tanítása szerint a földi élet csupán fölkészülés a szebb, túlvilági létre, a halál gondolata áthatotta a középkori (és későbbi) ember egész életét, mindennapjait. Nina Gockerell a Krissgyűjtemény anyagára támaszkodva ennek számtalan emlékét mutatja be, kezdve a halálra emlékeztető kis koporsókkal, az életet és halált jelképező, Janus-fejű szobrocskákon és a témával foglalkozó festményeken keresztül a halotti táblákkal (Totenbretten) bezárólag. Ez utóbbiakról Walter Hartinger kutatásaiból tudjuk, hogy eredetileg (a koporsó széles körű bevezetése előtt) a vászonba csavart holttestet ezeken vitték ki a temetőbe. Miután ezt a funkciót elveszítették, kezdték hirdetni rajtuk a halott emlékét. Még ha látszólag emlékeztet is e funkcióváltás a magyar lándzsás-kopjafás temetkezésre, nagy különbség, hogy a halotti táblák nem a temetőben, nem a síron állanak, hanem forgalmas útkereszteződéseken fák törzsére, pajták oldalára szögezve. A közösségi vallásgyakorlás témakörén belül a szerző elsősorban a Jézus- és Mária-kultusszal, valamint a szentek, s ezen belül is kiemelten a Szentháromság tiszteletével foglalkozik. Nyilvánvaló, hogy e témakör számtalan kapcsolódást mutat az előbbi, tehát a magánáhítat kérdésköréhez éppúgy, mint a búcsújárás problematikájához is. A Jézus-kultusz elsősorban a nagyheti fölvonulások, passiójátékok kellékein keresztül jelenik meg a könyvben, illetve a különböző bajorországi Jézus-kegyhelyek (Megkorbácsolt Krisztus: Wies; Pihenő Krisztus: Friedberg stb.) szobrainak másolatain, valamint a bőséges Arma Christi-kereszteken keresztül. Az említetteknek, érthető módon, Bajország-szerte óriási a kultusza, ám mindamellett, ha szórványosan is, ismeretük a Kárpát-medencében is kimutatható. A szerző a szentek kultusza témakörben is természetesen elsősorban a Bajorországban közkedvelt szentek tiszteletével foglalkozik behatóbban (pl. Szent Kümmernis, Notburga, Izidor). Ezek tájainkon csak rendkívül szórványosan bukkannak föl, ám mindamellett korántsem ismeretlenek. Bálint Sándor tud például Szent Kümmernis kultuszának ismeretéről, sőt újabban Pannonhalmán egy, a Kümmemis-legenda előzményének tekinthető, 14. századi Vollo Santoábrázolás is előkerült (Csóka Gáspár: Die Erzabtei Pannonhalma. Ein illustrierter Führer. Pannonhalma, 1996,36 p.). A művészettörténeti kutatás számon tartja továbbá a csetneki templom Volto Santo-ábrázolását (Milan Togner: Stredoveká nástenná maľba na Slovensku. Bratislava, 1988). Szent Sebestyén és Flórián kultusza viszont a Kárpát-medencében is rendkívül virágzó, sőt - megítélésem szerint - az utóbbi közkedveltebb volt tájainkon, mint Bajorországban. Bajorország-szerte és alapvetően Ausztriában is az állatok, állattartó gazdák patrónusa Szent Lénáit. Kultuszának számtalan dokumentumát mutatja be a szerző, elsősorban az alább tárgyalandó búcsújárás néprajzi vonatkozásaiban. Itt most csak arra szeretnék rámutatni, hogy ezzel szemben a Kárpát-medencében elsősorban Szent Vendel az állattartók védőszentje, ami közvetve azt bizonyítja, hogy ismerete nem bajor-osztrák közvetítéssel jutott el hozzánk, hanem közvetlenül kultuszának forrásvidékéről (Saar-vidék, Baden-Württenberg) a 18. századi német telepesek, illetve a merinójuhhal érkező juhászok közvetítésével. A Szentháromság kultusza - amellyel Nina Gockerell külön fejezetben foglalkozik - az ellenreformáció időszakától szintén népszerű a Kárpát-medencében, bár külső megnyilvánulási formái korántsem olyan sokrétűek és gazdagok, mint az a Kriss-gyűjtemény alapján a délnémet területeken megfigyelhető. Magyar anyagból nem ismerek például „hármas arcú” Szentháromság ábrázolást, amely bajor területeken meglehetősen gyakori, és irodalma is eléggé gazdag (egyes kutatóknak egész az antikvitásig sikerült nyomon követniük a hármas arcú istenségábrázolások előzményeit). A Máriakultusz a késő középkortól fokozatosan megelőzte népszerűségben a Jézus-kultuszt, Szűz Mária nemcsak Magyarország és Lengyelország védőszentje, hanem Bajorország patrónusa is. A legtöbb búcsújáróhely kultikus központja egy Mária-kegykép vagy -szobor. Ezeknek a kegyképeknek, ill. -szobroknak a másolatai százezerszámra terjedtek a hívők körében, ezáltal jó terepet biztosítva a későbbi gyűjtőknek. A Máriakegyhelyeken tízezerszámra felhalmozott votívképek is kincsesbányái a későbbi kutatásnak. Gondoljunk csak a kelet-bajorországi Altöttingre, ahol a búcsújáró templom kerengőjét a szó szoros értelmében a padlótól a mennyezetig beborítják a votívképek. Ezeken keresztül a 16. századtól egész napjainkig nyomon követhető a kultusz alakulása. Érdekes módon tájainkon a votívképfestetésnek nincs olyan gazdag hagyománya, mint a délnémet területeken. Búcsújáróhelyeinken a hívők kis márványtáblákon (ezek száma is több száz, sőt több ezerre rúg néhány helyen!) mondanak köszönetét Szűz Máriának a közbenjárásért (hasonlóan, mint például a Rajna mentén). E téma átvezet már bennünket a következő nagy kérdéskomplexumhoz, mégpedig a búcsújárás néprajza problematikájához. E szerteágazó téma sok szállal kapcsolódik a már tárgyalt jelenségekhez, s így például a szentek kultuszának több oldalát is itt tárgyalja a szerző. Annak ellenére, hogy elsősorban egyházhatósági kezdeményezésre az ellenreformációt követően a Szűz Mária-kegyhelyek szerepe óriásit nőtt, s a korábbi zarándokutak célpontjait (Jeruzsálem, Róma, Compostella) népszerűségben ki is szorították ezek a gyakran 128
