Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Szemle
regionális búcsújáróhelyek, más szentek relikviáihoz is kialakultak búcsújárások. Nina Gockerell részletesen tárgyalja a különféle votívadományok, offerek szerepét, típusait. Ezeken belül is érdekes helyet foglalnak el a Szent Lénárt-kegyhelyeken elhelyezett, jórészt állatokat formázó vasofferek. Számuk sok helyen olyan hatalmas mennyiségűvé duzzadt, hogy például Bad Tölzben a több ezer vasoffert beolvasztották, s egy nagyszemű, hosszú láncot kovácsoltattak belőle, mellyel körbekerítették a Szent Lénárt-kápolnát. Ez a lánc ma is megtekinthető a város fölé emelkedő hegyen található kálvária-dombon. Hasonló probléma volt a viaszofferekkel is. Korabeli tudósításokból alkothatunk képet arról, hogy egy-egy búcsújárás alkalmával a sekrestyés kosárszámra hordta ki az oltárhoz elhelyezett viaszoffereket, hogy helyet csináljon a következő adományoknak. Ezek döntő többségét gyertyának olvasztották be, bár rossz nyelvek szerint egy részük azonnal visszavándorolt a templom körül elhelyezkedő kegytárgyárusítók standjaira. Előfordult, hogy egyegy offer három kört is megtett egyetlen napon. Azt, hogy a közkedvelt búcsújáró helyeken a felhalmozódott offerek, votív tárgyak „eltakarítása” valós probléma lehet(ett), jól példázza Eugen Bonomi dolgozata, amelyben egy alig egy-két évtizedig virágzó, az egy tucatot éppen csak meghaladó számú környékbeli település lakói által látogatott budaörsi búcsújáróhelyről számol be (Budaörs. Ein vergessener Wallfahrtsort. Neue Heimatsblätter. Vierteljahrschrift zur Erforschung des Deutschtums in Ungarn. Budapest, 1936. Jg. 1. Heft 2, 115-125. p.). Ebből megtudjuk, hogy egy-egy búcsújáró napon egy-két kosámyi, szív, kéz, láb, szem stb. formájú viaszoffer gyűlt össze. Belőlük gyertyát öntöttek. Nina Gockerell másik munkája a gyermek Jézus ábrázolásainak széles körű kultúrhistóriai hátterét vetíti elénk. Szintén egy kiállítás adja hozzá az apropót, mégpedig a Bajor Nemzeti Múzeum 1997. november 19-e és 1998. február 1 -je között Hiky Mayr gyűjteményéből rendezett tárlata. A szóban forgó munka végső soron katalógus, egy igen részletes, szerteágazó néprajzi-művelődéstörténeti áttekintéssel. A kereszténység korai szakaszában Jézust kétféleképpen ábrázolták: egyrészt édesanyja, Szűz Mária ölében, karonülő csecsemőként, másrészt a keresztfán szenvedő Megváltóként. Csupán a 13-14. századtól bukkannak fel a kisgyermek Jézust ábrázoló festmények, szobrok. Több kutató feltételezése szerint ez az új ikonográfiái típus Szent Ferenc nevezetes, Giotto által is megörökített karácsonyi ünnepétől számítható, amikor először vittek be a templomban felállított jászolba (élő vagy baba?) csecsemő Jézust. Bármint legyen is, az kétségtelen, hogy a templomi, aztán később a profán betlehemek-jászlak terjesztésében a ferencesek jártak az élen. Mellettük elsősorban az egyes női rendek ápolták a kisgyermek Jézus kultuszát, s annak bölcsőben fekvő változata mellett fokozatosan terjedtek el (elsősorban a latin nyelvterületen) a különféle álló alakos gyermek Jézus-figurák. A barokk időszakától drágábbnál drágább ruhákat készítettek ezen szobrok számára, amelyeket a liturgikus színek szerint váltogattak. Számunkra talán a legérdekesebb a Prágai Kis Jézus kultusza, amely spanyol földön keletkezett, és legendája röviden így hangzik: egy toledói, más források szerint sevillai jámbor karmelita szerzetes egy éjszaka látomást látott - a kisded Jézus jelent meg neki. A látomás olyannyira magával ragadta a szerzetest, hogy hónapokig, évekig vágyakozott arra, hogy még egyszer megláthassa a kis Jézust. Elhatározta, hogy viaszból megkísérli elkészíteni a kis Jézus szobrát. Ez azonban sehogy sem sikerült neki, ezért újabb és újabb szobrocskákat készített, s amikorra elérte azt a tökélyt, amit szeretett volna, ismét megjelent neki a kis Jézus. A látomást követően a barát kimerülve, holtan rogyott össze. A kolostor perjele eközben egy álmot látott, melyben a halott barát jelent meg neki, és megjósolta, hogy ez a mintegy 50 centiméter magas szobrocska nem a kolostor számára készült. Pontosan egy éven belül eljön érte valaki, akinek révén egyszer Csehországba kerül, ahol mint a ,,Prágai Gyermek"-et fogják tisztelni. És úgy is lett: egy évre rá megjelent a perjelnél Dona Isabella Manrique de Lara, aki később, 1556-ban a Csehországba férjhez menő lányának ajándékozta. A szobor aztán a családban maradva tovább öröklődött, mígnem Lobkovitz Polyxena, a cseh ellenreformáció egyik legjelentősebb nőalakja, 1628-ban a prágai karmelita templomnak ajándékozta. Ez persze nem lehetett véletlen, hiszen Lothar Zenetti monográfiájából tudjuk, hogy a kisded Jézus kultusza Spanyolországban, a karmelita kolostorokban virágzott föl és teremtette meg számtalan ikonográfiái variánsát. Ezek egyike a Prágai Kis Jézus is (Lothar Lothar Zenetti: Das Jesuskind. Verehrung und Darstellung. München, 1987). S mivel az említett Dona Isabella Manrique de Lara nápolyi születésű volt, annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a kisded Jézus itáliai és spanyolországi kultusza kapcsolódásaiban, pontosabban a Prágai Kis Jézus-típusú szobrok elterjedésében talán valaminő szerepe is lehetett. Visszatérve a Prágai Kis Jézus kultuszához megjegyzendő, hogy viszonylag gyorsan népszerűvé vált, nem utolsósorban egy cseh származású, ám győri születésű karmelita szerzetesnék köszönhetően, akit a források hol Barát Imre, hol „Szent István királyról nevezett Imre atya", illetve Bernhard Josef Barath néven emlegetnek, s aki első 129
