Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Szemle
tartalmazza mindazon szempontokat, amelyeket Weigert s nyomában magyar vonalon később Schwartz Elemér is meghirdetett! Procházka könyvéből kiderül, hogy a műfaj Csehországban is a 19. század elején virágzott, ám korábbi példányait már a 17. századból is sikerült dokumentálnia. A házi használatra készült kis szentképek, búcsújáró helyekről hozott emlékek, rózsafüzérek és keresztamulettek óriási változatossága és nagy száma a szóban forgó kiállításon szintén elgondolkoztathatja a magyar szemlélődőt: ez a hatalmas gazdagság Kriss már-már fanatizmusba hajló gyűjtőszenvedélyének köszönhető, avagy a német (bajor) népélet eleve sokkal gazdagabb volt e termékekben? Tudva, hogy a német nyelvterületen több, hasonlóan jelentős magángyűjtemény létezik (hogy mást ne mondjak, Wemer Jaggi zürichi népi vallásossággyűjteménye vagy a kölni Louis Peters relikviagyűjteménye), illetve megismerve más német egyházi gyűjtemények anyagait, a régiségkereskedések ma is bőséges árukínálatát, magam - persze korántsem lebecsülve Rudolf Kriss szerepét! - inkább az utóbbi lehetőség mellett voksolnék. A délnémet területeken a közelmúltig amulettként (is) viselt keresztek - Nina Gockerell által is bemutatott - négy fontosabb alaptípusa közül az egyiknek, az Ulrich-keresztnek, a hagyomány szerint magyar vonatkozása is van. A később szentté avatott Ulrich augsburgi püspök ugyanis ennek a máltai keresztre emlékeztető típusnak az ősét még 954 előtt pápai ajándékként hozta magával Rómából, és mellkeresztként viselte. A 955-ös Lech-mezei csata során aztán ez a kereszt tartóztatta föl a magyar csapatokat, és segítette győzelemhez a németeket. J. M. Friesenegger tanulmányából, amely azUlrich-keresztek pontos tipológiáját, formai alakulását is adja (Die Ulrichkreuze. Entstehung, Bedeutung und Brauchtum. In: Volk und Volkstum. Jahrbuch für Volkskunde. München, 1936, 217-224. p.) ezzel szemben megtudhatjuk, hogy a legenda szerint a kalandozó magyarok számára végzetes csata során egy angyal hozta az égből a szent életű püspöknek a győzelemhez hozzásegítő keresztet. E jelenet igen szép képi megfogalmazását is közli egy 15. század végi Ulrich-kereszt hátlapjának rajza segítségével. A szerző egyébként megkérdőjelezi, hogy a Lech-mezei csatában valóban szerepet játszott volna a szóban forgó kereszt. Annak lehetőségét viszont nem zárja ki, hogy az előző napok védelmi csatározásaiban „az ellenséges túlerővel szemben” ezzel tüzelte kitartásra kis csapatát a püspök (218. p.). Tanulságos Frieseneggemek az a megfigyelése is, hogy az Ulrich-keresztek egyik, ezüstfiligránból a 18-19. század fordulóján nagy mennyiségben gyártott típusa a svájci Zurzachban (Szent Verena nyugvóhelye közelében) Verena-keresztként volt közkedvelt. A félreértésre nyilván az szolgáltatott alapot, hogy az augsburgi ötvösök által a zurzachi vásárokon is árusított Ulrich-kereszteken látható S. V. rövidítést (= SANKT VLRICH) a helybéliek a saját szentjük monogramjaként értelmezték (ti. SANKT VERENA). Az Ulrich-keresztek 18-19. századi másolatait (amelyeken egyébként a Lech-mezei csata ábrázolása továbbra is gyakori motívum!) a hívők mint pestisamulettet viselték, ill. időjárás okozta károk, valamint egér- és patkányvész ellen alkalmazták. Bizonyos típusát - s ezt szintén Friesenegger munkájából tudjuk - a szántóföldek, szőlők végébe beásták, védekezésül az egerek pusztítása ellen. A földet (Ulrich-föld), amelyen a hagyomány szerint az augsburgi Szent Ulrich és Afra-templomban a püspök holtteste koporsó nélkül nyugodott, a hívők (sőt egyházi emberek is!) évszázadokon keresztül szintén a patkányok és egerek elleni védőszerként hordták el. A hiedelem szerint a szántókon szétszórt Ulrich-fóld ugyanis távol tartotta a rágcsálókat. Ez a téma, tehát a szentek sírhelyeinek földje, pora mint mágikus varázsszer, visszavezet bennünket Nina Gockerell könyvéhez s annak is a következő tárgycsoportjához. A kegytárgyak hallatlanul gazdag és szerteágazó kultúrtörténeti háttérrel bíró részét képezik a 19-20. században készült Loreto-tálacskák. Az európai jelentőségű kegyhelyen árusított (majd a zarándokok és búcsújárók által széliében terjesztett) edénykék anyagába készítésük során a - legenda szerint csodás módon a Szentföldről Loretóba került - Szent Család házának porából is kevertek. Különféle betegségek gyógyítására volt ily módon e tálacskákból elfogyasztott ital alkalmas. A hatást csak fokozta, ha az italba a szintén Loretóban árusított Szent Család házának porából is kevertek egy csipetnyit. A szent helyekről (szentek sírjáról, templomok portáléjáról, út menti keresztekről stb.) származó, gyakran a homokkőből kikapart pornak az európai (ám nem csak az európai!) néphagyományban óriási a jelentősége. E sorok írójának sikerült bemutatnia például a csallóközcsütörtöki, boldogfai (mindkettő volt Pozsony m.), ill. az ócsai (Pest m.) román kori templomok homokkő portáléján és falán megfigyelhető vájatokat, amelyek szintén ilyen, gyógyítás céljából kikapart kőpor emlékei (L. J. : „ Szent képek tisztelete. " Dolgozatok a népi vallásosság köréből. Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából 2. Dunaszerdahely, 1995, 19-26. p.). Részben ennek az írásomnak a hatására sorra „fedezzük föl” Szlovákia-szerte az újabb és újabb ilyen jellegű emlékeket. Kristína Markušovának köszönöm például, hogy fölhívta a figyelmemet a lőcsei Szent Jakab-templom portáléján, valamint a rákosi templom bejáratánál látható vájatokra. A kassai Szent Miklós-kápolna portáléján szintén megfigyelhetők hasonló bemélyedések. 127
