Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Szemle
szempontúságról mondottakra, szívesen olvastunk volna a magyarlakta terület mobilitásáról, a bővülés és zsugorodás okairól, a nyelvhatár változásairól is. Szabadjon dicsérőleg szólnom az írás közérthető, ám igényes nyelvezetéről. Csak üdvözölni lehet ennek az összegzésnek a megjelentetését. Reméljük, a szerzőnek (reménybeli társaival együtt) lesz ereje a problémafelvetésen túl a téma részletezőbb kidolgozására is. B. Kovács István Kocsis Aranka: A vajkai szék nemesei. Pozsony, Kalligram, 1997.507 p. 21 kép. /Csallóközi Kiskönyvtár./ Ritka, értékes darabja az ismertetendő munka az értékekben amúgy sem szűkölködő Csallóközi Kiskönyvtár című sorozatnak. A munka gerincét 64 hagyatéki leltár képezi (117-479. p.), a legkorábbi 1686-ban, az utolsó 1854-ben készült. A bennük foglaltak szélesebb összefüggésekbe ágyazott értelmezése a bevezető tanulmányban olvasható. Itt szól a szerző a társadalomszervezetről, az ártéri gazdálkodás emlékeiről, a lakóházról és annak berendezéséről, valamint az abban található egyéb ingóságokról (viseleti darabok) is. Az ún. egyházi nemesek (predialisták) a feudális magyar társadalom számban ugyan nem jelentős, ám helyzetüknél fogva sajátságos csoportját képezték. Kiváltságaik alapját a fegyveres szolgálat jelentette, amellyel földesuruknak, valamely egyházi főméltóságnak tartoztak. Ennek fejében használták a földesúr tulajdonát képező telket. Bár a birtokhoz csak használati joguk volt, a gyakorlatban tulajdonosként viselkedtek - örökítették, zálogolták őket. Ún. izétekbe szerveződtek, amelyet azonban maguk között megye ként emlegettek. Ez jelentette az önigazgatás szervezeti kereteit Az önállóság kifejezése volt az érsek által adományozott pecsét és a zászló is. Az önkormányzat élén az érsek által kinevezett, ám a közgyűlés által beiktatott nádor állt. Az önkormányzat szerve a magisztrátus, illetve szék néven is említett közgyűlés, az alispán pedig a legfőbb választott tisztség volt. Az önigazgatás formáját és szerveit illetően a nemesi vármegye volt a példa és minta. Az egyes falvak élén a hadnagy állt, akit a tizedesek segítettek. Rendi jellegű kiváltságaik (közülük a legfőbb az adómentesség) helyhez, azaz a földesúr tulajdonát képező prediális telekhez, az ún. curiális fundushoz kötöttek. Ezeken álltak az esztergomi érsek hív jobbágyainak, ahogy magukat titulálták, residentionális vagy atyai jelzővel illetett lakóházai. Nem számítottak az országos nemesek közé. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy jobbágyot nem tarthattak, az országgyűlésre nem delegálhattak képviselőt. Ugyanakkor nem tartoztak a nemesi vármegye joghatósága alá sem, bár az ország főméltóságaival, illetve a központi állami szervekkel csak a vármegye közvetítésével érintkezhettek. Amint arra a szerző is utal, helyük az országos nemesség alsóbb rétegét képező ún. kisnemesség, illetve a szabadalmas parasztság között jelölhető ki. Sok a párhuzam a mezővárosi szervezetben is. Az évszázadok során itt szerzett egyházi nemesi telkeik révén az országos nemesi rend tagjai is betagolódtak közéjük. Az intézmény története a 13. századtól 1855-ig ível. A predialisták közül az újkorban az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozó nemesek a legszámottevőbbek, akik négy szék - a verebélyi, a szentgyörgyi, az érsekiéli és a vajkai - kötelékében éltek. A kötet a vajkai szék történetéhez nyújt páratlanul gazdag anyagot. Ehhez egy mezőváros (Vajka), hat falu (Doborgaz, Keszölcés, Bacsfa, Pinke-, Mórockarcsa és Kisalbár), valamint négy puszta és néhány további nemesi telek tartozott. Valamennyi a Felső-Csallóközben, a volt Pozsony vármegyében található. A kötet végén található szó- és kifejezésjegyzék, a helységnevek jegyzéke, valamint a 21 kép csak növeli a kötet értékét. Minden esély megvan arra, hogy a tárgyalt mű a magyar társadalomnéprajz egyik sokat forgatott könyve legyen. B. Kovács István 119
