Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Szemle
Kosa László: „Ki népei vagytok?” Magyar néprajz. Budapest, Planétás Kiadó, 1998,246 p. 61 kép. /Jelenlévő múlt./ Hermann Bausinger, a tübingeni egyetem néprajzprofesszora a szakterületét bemutató könyve előszavát az alábbiakkal kezdi: „Bevezetés egy tudományba - ez alatt rendesen a következőket értik: ez egy épület, amelyet kívülről már gyakran látott az olvasó, sőt arról is vannak halvány elképzelései, hogy milyen lehet belül. De most kinyitjuk az ajtókat, és végigvezetjük őt a világosan tagolt termeken, elmagyarázzuk a belső beosztás logikáját, és bemutatjuk a berendezést. Végigsétálunk az összes szobán (...), és ha ezt abszolváltuk, akkor elmondhatja magáról az olvasó, hogy ismeri az épületet még akkor is, ha teljesen nincs is benne otthon. (...) A mi esetünkben azonban ez az út korántsem járható - folytatja a tübingeni professzor-, az épület éppen egy radikális átépítés alatt van, ezért alig lehet felismerni, melyek a legfontosabb tartóelemei; a helyiségeknek sok esetben a négy fala sincs meg, sőt pontosan el sem lehet őket egymástól határolni. Viszont éppen ez teszi látogatásunkat izgalmassá, egyszersmind a megismerést nehezebbé” (Hermann Bausinger: Volkskunde. Von der Altertumsforschung zur Kulturanalyse. Tübingen, 1987, 7. p.). A fenti hasonlat Kosa László legújabb könyve kapcsán jutott az eszembe, bár ez a munka nem kifejezetten a magyar néprajztudomány elméleti alapvetése, annak még csak bemutatása sem kíván lenni, hanem a magyar népi kultúra nagy ívű szemléje. Részben a sorok között azonban benne van a magyar néprajztudomány Bausinger által lefestett, éppen átépítés alatti képe is. Kosa könyve a népi kultúrát egészen komplex módon értelmezve, történeti jelenségként kezeli. Gondolatai nem teljesen újak, hiszen korábbi munkáiban {Néphagyományunk évszázadai. Budapest, 1976; Hagyomány és közösség. Budapest, 1984) már nagyobbrészt fölvetette őket, ám ebben az összefogott formában, részleteiben alaposabban kidolgozva mégis újaknak tűnnek. S nemcsak újaknak az egyes gondolatok, hanem újszerűnek az egész problémalátás is, még akkor is, ha nagyobbik részét már a hetvenes évek közepén megfogalmazta. Akkoriban azonban, tudomásom szerint, nemigen figyelt föl rájuk senki, valószínűleg azért, mert akkor még nem volt hozzá fülünk. Pedig Kosa rengeteg megszívlelendő gondolatot fölvetett már hetvenhatos könyvében is, többek között arról, hogy a magyarok és a környező népek népi kultúrájának alaprétege mennyire azonos volt, s csak a fejlődésbeli fáziseltolódás okozta a mára (ill. a múlt század végére) tapasztalható különbségeket. így aztán a gyimesi csángók ruházatának egyes vonásai sem román hatásokat mutatnak, hanem csak egy egységes archaikus viselet néhány elemét őrizték meg ugyanúgy, ahogy a környező román lakosság. Kosa attól is óv, hogy a magyar népi kultúrát a nemzeti kultúra legfontosabb alappillérének tudjuk be: „úgy gondoljuk, hogy sokrétű és nagy múltú nemzeti kultúránkban nincs szükség mindenáron való központi szerepének kialakítására, alappillérré építésére” - írta még 1984- ben, s most szóban forgó könyvében is megerősíti ezt a nézetét. Egyszer s mindenkorra leszámol a romantikus, délibábos nép- és népi kultúraszemlélettel, s egy modem, európai néprajz vízióját vázolja föl. Az archaizmusok keresése a népi kultúrában mára gyakorlatilag teljesen értelmét veszítette. Az elmúlt évszázadok során, de különösen századunkban ugyanis annyi külső hatás érte a mára teljesen elemeire széthullott hagyományos népi kultúrát, hogy az egyes, archaikusnak tűnő jelenségek hitelességét rettenetesen nehéz bizonyítani. Erre engedtessék meg egy személyes példa: a nyolcvanas évek elején Nyitragerencséren gyűjtöttem egy idős házaspárnál, többek között Luca-napi szokásokat is. A két öreg szinte versengve mondta a jobbnál jobb adatokat, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Szorgosan jegyzeteltem, majd a végén megkérdeztem, hogy mindezeket a praktikákat maguk is szokták-e csinálni, vagy csak szüleiknél, nagyszüleiknél látták. A válasz: egy kalendáriumban olvasták őket. No, ekkor még nem keseredtem neki, gondolván, hogy valamilyen régi kalendáriumból a „nép közé leszállóit kultúijelenséggel” állunk szemben, s legott meg is kértem őket, hogy nincs-e kéznél a szóban forgó kalendárium. Kéznél volt. Az épp aktuális Madách Naptárt emelték le a kredenc tetejéről, benne a Luca-napi szokásokról írott ismeretterjesztő cikkemmel... Nos, ez még a jobbik eset, ha konkrétan kiderül a forrás. De mi van, ha már nincs meg a kalendárium, vagy esetleg rá sem kérdezek arra, hogy a szüleiktől tanulták-e? Mára a potencionális adatközlők népi kultúráról alkotott ismeretei (hála többek között éppen a néprajzkutatóknak, ill. az ismeretterjesztő irodalomnak, a rádiónak, televíziónak) olyannyira összekuszálódtak, hogy - legalábbis térségünkben - vakmerő vállalkozás az archaizmusok keresése. A néprajztudomány azonban nem veszített jelentőségéből, s ezáltal még csak kutatási tárgyát sem veszítette el. Egyszerűen hangsúlyeltolódásról van szó: a történetiség elvét hangsúlyozva a szájhagyomány nyújtotta, hitelesnek mondható történeti adatokról, archaizmusokról immár le kell mondania, és más források után kell néznie (rokon tudományok eredményei, levéltári anyagok stb.), ill. (és itt kapcsolódik a kultúrantropológiai irányzatokhoz) a mindennapok kultúrájának mai jelenségeit 120
