Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Szemle
Liszka József: A (cseh)szlovákiai magyarság populáris kultúrája 1918-1998. Vázlat. In: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998.1. köt. 168-199. p. Budapest, Ister Kiadó, 1998. A négykötetesre tervezett nagyszabású művelődéstörténeti szintézis első kötetében öt témakör összegzése olvasható. Szarka László vállalkozott a történeti vázlat elkészítésére, Gyurgyík László a demográfiainépmozgalmi helyzet alakulását elemzi, Szabómihály Gizella a nyelvhasználat kérdéseit tárgyalja, Molnár Imre dolgozatának témája pedig a magyar anyanyelvű egyházak helyzete. Noha mindegyikben találunk olyan adatokat, szempontokat, amelyek a néprajzkutatás édeklődésére is bízvást számot tarthatnak, ezek értékelésétől most eltekintünk. Az itt tárgyalt dolgozat jelentőségét az adja, hogy szerzője (kellő tisztelettel adózva az általa is említett tudománytörténeti előzményeknek) lényegében első ízben vállakozik a trianoni határoktól északra rekedt magyarság „populáris” kultúrájának módszeres felvázolására. Populáris kultúrán nem csupán a hagyományosan ide sorolt parasztság és pásztorság, illetve kézművesség képviselőinek kultúráját, hanem a közelebbről nem pontosított „szélesebb társadalmi rétegek”, a „kisemberek” kultúráját érti. Amint arra a szerző utal is, nem képezik vizsgálódásának tárgyát a cseh és morva országrészekbe került magyar közösségek. A vizsgálat alanyának meghatározásával, illetve a módszertani kérdésekkel a szerző külön is foglalkozik. A szerzővel egyetértve magam is úgy látom, hogy a „(cseh)szlovákiai magyar” fogalommal társítható közösség(ek)nek a néprajztudomány módszereivel megfogható jellemzőiről igencsak keveset tudunk. Igaza van Liszkának, amikor úgy véli, hogy az utóbb „(cseh)szlovákiai”-vá vált magyar közösségek „populáris kultúráját még az 1918-as állapotok viszonylatában sem ismerjük megfelelő mértékben” (170. p.). Annál nehezebb tehát a további változások nyomon követése. A recenzens egyébként is zavarban van némileg, mert nem egészen világos a számára, hogy a szerkesztők csupán ezen kultúra további, napjainkig tartó alakulásának felvázolását várták-e szerzőnktől, avagy tágabban értelmezve, ezzel együtt, általában a csehszlovák államhatárokon belül rekedt magyar nép - maradván az alkalmazott szóhasználatnál - populáris műveltségének jellemzését, formálódása okainak, feltételeinek, körülményeinek és eredményeinek a bemutatását is remélték. Maguk a szerkesztők is érzik a probléma bonyolultságát, amikor az előszóban így fogalmaznak: „Nem határozható meg egykönnyen, s a mi esetünkben minden résztanulmányra vonatkozó érvényességgel a (cseh)szlovákiai magyar (segéd)fogalma” (5. p.). Kétségtelen, hogy a trianoni döntéstől van (cseh)szlovákiai magyarság, aminthogy az is eléggé nyilvánvaló - amint erre a szerző is utal -, hogy ennek „nincs egységes populáris kultúráj a”. Amíg a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról 1918 előtt nyilván nem lehet beszélni, a népi, hagyományos vagy akár populáris kultúrának az említett év aligha lehet születési éve. Ugyancsak különbség van abban is, hogy míg az irodalom kötődése a korábbi regionális hagyományokhoz áttételes és közvetett, a populáris kultúra esetében a folyamatosság a lehető legközvetlenebb. Az irodalommal szemben tehát a populáris kultúra nyilvánvalóan másfajta megközelítést igényel. Itt a történetiség alkalmazását nem lehet behatárolni 1918-cal, mivel érthetetlen és értelmezhetetlen lenne számos későbbi folyamat. Az is nyilvánvaló, hogy az új államhatár mentén hosszan elnyúló magyarlakta tájak kapcsolatai egy évezreden át sokkal inkább észak-déli irányúak, és már jóval kevésbé kötődtek egymáshoz kelet-nyugati irányban. Egyetérthetünk a szerzővel akkor is, amikor bírálóan szól az „archaizmus- és parasztságcentrikusság” kérdésében. Az általa alkalmazott szemlélet valóban nem egy kimerevített „állókép” rögzítéséhez szolgáló eszköz, hanem sokkal inkább egy alakuló, élő, változó kultúra lehetséges megközelítési módjaira példa. Nem az ő hibája, hogy a fogalmazás olykor általánosnak tetszik. Tükörképe ez jelenlegi ismereteinknek. A hat fejezetbe rendezett összefoglalás egyaránt érinti a módszertani problémákat, a tudománytörténetet, a táji-történeti, valamint a társadalmi és időbeli tagolódás kérdéseit. Ezek közül a legterjedelmesebb A csehszlovákiai magyarság táji-történeti tagolódása című fejezet. Ebben külön foglalkozik a kultúra alakulását befolyásoló tényezőkkel, így a természetföldrajzi feltételekkel, az adminisztratív területbeosztással, a konfesszionális különbözőségekkel (sajnos, nyilván terjedelmi okokból, a szükségesnél jóval szűkmarkúbban, szinte csak jelzésszerűen), bővebben az interetnikus kapcsolatokkal. Az utóbbi fejezetben olvasható a Néprajzi csoportok, tájak, régiók a szlovákiai magyar nyelvterületen belül című alfejezet. Maga a cím sokatmondóan jelzi, mennyire nem egyszerű annak a gyakorlatnak az elhagyása, amely - mint szerzőnk ezt megelőzően írja- „tudománytörténetileg magyarázható, ám mégsem indokolható, hogy néprajzi gyakorlatunk... kimondva-kimondatlanul azonosítja »népi kultúránk« elterjedési területét a magyar nyelvterülettel” (176. p.). Itt a szerző talán kissé részletezőbb is lehetett volna... Tekintettel a történeti 118
