Somogyi Hírlap, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
2018-01-27 / 23. szám
5 helyorseg vers Muszka Sándor Album Meghúzom itt magam, elfelejtenek, s ki elfelejt, az már meg is bocsájtott, nem így akartam, itt van a fénykép, megcsókolom, szerettem nagyon. Nyolcvankilencben állunk a gyár előtt. Látod-e, másik, itt érettségiztem. Sört iszunk, azok az estis barátok, az egyéves lányom járni tanul. Az asztalnál jobbra ő volt a sógorom, szilveszter éjjel rúgtunk be ketten, újév reggelre megbolondultam, ma sem értem, mi történhetett. Hét évet ültem, voltam bezárva, meg akartam többször is halni, sósavat ittam és kétszer levágtak, a jobb kezem béna, a balt lekötözték. Mennek Felébrednek az éjszaka közepén a gondok, mint száradni kiterített rongyok lengik be múló ifjúságuk; várnak, lesik a szürke reggelt, rávetik magukat a metrókocsikra némán, öles léptekkel a fagyos utcákon beljebb furakodnak a koromszín ködben, hét világ ellen, míg elnyeli őket a szűkülő szemhatár. Ivott Bukás A pusztulás árnya koronázta fejünk, volt kit családja dugott közénk, elhantolt élők a város végén, kik ágyba vizelnek és érthetetlenül valami virág nevét ismétlik, gyermek, ki sosem tudott felnőni, kitartott bűn. Virágszedők •Nélkülünk is megvannak a fák, közönyük már-már isteni. A felhő, a víz elsiklik, elcsobog, s utunk a házig nélkülünk is út. Az este, a reggel változó s örök, egymást követő évszakok. Meghal inkább, de velünk nem élhet, letépted, hozhatod. Ha nem leszünk, kutyánk elvadul, s tudom, nem haboz vért ontani. Talán csak őrá hasonlítunk kicsit, ölellek, ölelsz, nyakadba harapok. Mínusz Elestem és elaludtam a hóban. Négy napig voltam a reanimálón. Az élettársam nem engedett be, nem kaptam munkát. Ide hoztak a temető mellé, bal kezemen nincsenek ujjak. Nézem, a kereszt árnyéka hogy halad, bújik a sírok közötti gazba. Egy szellemért Meg sem próbálta elviselni, lehunyta a szemét és újra gyerek volt, madarak tava, macskaméz-delek, halak ugrása, virágok illatát hozta a zápor és rohant a házba, az öreg padláson egy farkasember lakott, szorította a jéghideg párnát, nem akar tudni mást. A kertben Mindnyájan tudták, mi jön, mégis csak ő nem aludt az éjjel, mint gyerek babáját, ölelte rémeit. Izmok és inak játéka tűnt elé, millió rovar a kiégett földeken, apadt vizekből egy ismeretlen szörny kúszott a partra. Bábokból kikelt torzók hajlongtak, újszülötteket marcangoló ebek, foguk alatt, ha szemgolyó roppant, egymás ínyébe martak. S az ember, akit a legjobban féltett, a vértől felajzva párzott lihegve, kéjjel nyújtózva váladékába, be nem telt. Koromfellegből vált ki egy angyal, aranypénzekkel zárta le szemét, mindnyájan tudták, mi jön, mégis csak ő nem aludt az éjjel. Lebegés Húsz évbe telt, kijózanodtam. Meg akartam halni, nem ettem. Aznap láttam a fiam először, elküldtem őket. Könnyebb, egyre könnyebb lett, vizet sem ittam, emelkedni kezdtem az ágyról, megbocsájthattam végre magamnak. Embernek lenni volt a legrosszabb, váladékozó testet cipelni, elviselni a súlytalanságot, hogy minden csak lét és nemlét között van. Elfogadni nem teremthetek, bármibe kezdek, csak lopva, sietve, végig mögöttem állva lesett rám, jobb énem sorvadt. Bárhova szöktem, mindenütt rám talált, biztatott, ne félj, a legjobban van így.- Játszhattál sokat, nem volt olyan rossz - Belátni igazát. Böszörményi Zoltán Álom Álmodjunk egymással, a szerelem tüze fűtötte nyárral, amit az éber képzelet egymással művelni késztetett. Álmodjunk egymással, vetkőztessük le a hegyet, a völgyet, a rétet, vegyük le egymás testéről a gondok terhét, mint ki könnyű ujjal érinti az idő bőrét. Álmodjunk egymással, amikor csak mi vagyunk a vágynak vágya, lángot szór felhevült pillantása ajkát ajkadra szorítja, s tudja, hogy szava elakad, ha melled szelíden ringó, örök tavaszába önfeledten szalad. Álmodjunk egymással, minden menyegzőt szédítő násszal, a kopár szikla kopár ormával, hol kézen fogva liheg a test öröme, s az álomból kilépő kikelet. debüt Tóth Dominika felirat egyedül ültél egy ’90-es film felirata alatt, szaggatott a felvétel, ezért nem értetted minden szavam, melléd ültem, mintha nem lenne befejezés, figyeltem az autók tetején ücsörgő alakokat, minket néztek, azt várták, melyikünk törik meg hamarabb, de van, ami olyan régóta kimondatlan, hogy elengedni könnyebb, mint hanggá formálni a szánkban, már így is túl sokszor másoltalak kazettára. súlytalan ahogy figyelem súlytalan mozdulataidat, a függönyök puha lebbenése jut eszembe, peremük szélén esős városokkal, amikben nem lakhatunk, horizontokkal, és ki tudja hány égbolttal, amik alá befért volna még akár tizenöt csók. de a függönyök mögött igazából üresség van. nem osztanak tiszta lapot, és a felejtés is csak hangos szóbeszéd. törések mint az egymás felé nyújtózó fák, úgy próbáltalak elérni, hová tűntél? szavaim levelek - ősszel lehullnak, lila kalapom alá bújtattalak, hozzád beszéltem, útközben a város felé. néha elhagytalak, de sosem végleg, elkorhad bőröm, belülről pusztítasz, olyan törések ezek, amiket azért okozol, hogy fájjon, de nem tudod, hogy tavasszal mindig kivirágzóm. fekete-fehér vagy színes azt hiszem, amikor már nem foglak szeretni, akkor is szeretni foglak, ezért én sem értem, miért mondtam, hogy amikor nem foglak, mert valahogy akkor is foglak, ha nem leszel, vagy nem leszünk, de ha egyszer valami arra késztet, hogy mégis másképp legyünk, szóval tudod, hogy másképp szeresselek, olyan lesz, mintha . egyik zsebembe a naplementét, másikba pedig a napfelkeltét gyömöszölném, ez a te szemedben önzőség, lehet valóban az, de megnyugszom tőle. a tudat, hogy tenyerembe foghatlak bármikor, és akkor érzem, akkor szeretlek, egyszerűen nem szerethetlek mindig egyformán, mert én is változom, ezt a verset sem tudom, miért írtam. zaj - csend mintha lángolna valamelyik emlékem, és választanom kellene, mit hagyok veszni, mit oltok el. mintha túl zajos lenne a semmi is. emiatt szerettem régen a jelenléted, ilyenkor csendes volt az elmém, egyedül téged láttalak ülni két agyfélteke között, a testem megadta magát, és csak melléd zuhant, máskor meg olyan zavaros volt az is, ha itt vagy, ha nem vagy. nem tudtam különbséget tenni a kettő között, ahogy azóta sem tudom, én mikor vagyok magam, a többes szám hiánya pedig nem rád vonatkozik, kifejlesztettem éneket minden eshetőségre. így te sosem vagy itt, sem máshol, mert a fejemben létezel, én pedig a tiédben, ezért nem lesz teljes csend, míg meg nem érti összes énünk, mit jelent az a zaj, amit a másik hiánya okoz. Tóth Dominika 1997-ben született Nyíregyházán. Állandó lakhelye Beregszász. Jelenleg a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán tanul angol nyelv és irodalom szakon. Két éve kezdett el szépirodalmat írni. 2018. ianuór IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET $ 4 I 1
