Somogyi Hírlap, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
2018-01-27 / 23. szám
Pál Dániel Levente BRAZIL FOCI ALULNÉZETBŐL Falusi jegyző lefoglalt kukoricával (olaj/vászon, 2017] Legutóbb, amikor Rio de Janeiró- ban voltam, belecsöppentem valami olyasmibe, amire soha nem gondoltam volna. Szünnap volt, a város és a fa- velák népe leözönlött az óceánpartokra, szinte mozdulni sem lehetett. Egész nap fürödtek, napoztak, fociztak; kacsingattak a fiúk, cicáztak a lányok, iszogatták a kókuszlét és a hamar megmelegedő sört, szívták egymás után a füves cigiket. Ahogy elindult á nap lefelé, egy emberként szedelőzköd- ni kezdtek és indultak a két világhíres strand, a Copacabana és az Ipanema közelében lévő busz- és metrómegállók felé. Én már túl voltam egy könnyű vacsorán, a másik irányból érkeztem, egyszerre szálltam fel a tömeggel. Mozdulni sem tudtunk, rákvörösre sült szenvedéllyel préselődtek össze a felhevült testek, az energiaital- és kókusztejárusok közénk pakolt ládáitól pedig még annyi hely sem maradt, hogy éppen csak kényelmes legyen. A következő megállóban még többen tolakodtak a metróba - itt sem külön kocsik vannak, hanem teljes hosszában összenyitják a szerelvényt -, levegőt is csak úgy tudtam venni, hogy azt valaki előbb kifújta. Döccent kettőt, majd elindult a metró. És ekkor pár fekete fiú hangosan énekelni kezdett, tenyerükkel még hangosabban verték a metrókocsi tetejét és oldalát. . Teli torokból üvöltve énekeltek, mosoly nem volt az arcukon, átha- tó-szúrós tekintettel nézték a többi utast, ki énekel és ki nem, mer-e szólni valaki. Körbenéztem, az emberek inkább lefelé bámultak, vagy elfelé, nehogy legyen valami. A következő megállónál volt egy kis mozgolódás, inkább csak átrendeződött a tömeg. A fiúk egy pillanatra elhallgattak, de mielőtt kiszakadhatott volna körülöttük egy fáradt sóhaj, belekezdtek egy másik dalba és újra ütni kezdték a metró tetejét, oldalát és ablakait. Nem értettem teljesen a szöveget, csak pár szót hallottam ki, de mintha valami induló vagy himnusz lett volna. Az egyik fiú meredten rám nézett - annyira teli torokból énekelt, a gyomráig beleláttam a torkába. Elfordítottam a fejem. Fogódzót kerestem az arcokon, vagy magyarázatot. Az emberek arca mintha megváltozott volna, már nem a földet nézték vagy az üres semmit egymás válla fölött. Inkább mintha mosolyogtak volna. Mások meg ritmusra bólogattak. Egy nagy szatyorral küzdő fekete öregasszony mintha ugyanazt a szöveget tátog- ta volna, amit a fiúk üvöltöttek. A következő megállónál leszálltak páran, helyükre bepréselte magát egy csapat fehér férfi. Fekete-vörös csíkos rövidujjú galléros pólóing volt rajtuk, alkoholszagot leheltek a levegőtlen térbe. Ahogy észrevették őket a fekete fiúk, hangosan elkezdtek kiabálni, az öklüket rázni, és ha lehet, még jobban csapkodni a kocsi tetejét. Összeszorult a gyomrom, behunytam a szemem, beharaptam az ajkamat. Bármi is ez, nem hiányzott. És ekkor újra rázendítettek. Nemcsak a fekete srácok énekeltek, hanem a fehérek, és előttem egy hóri- horgas, hosszú hajú, jóvátehetetlenül költőtekintetű egyetemista fiú is. És mellette egy maori mintákkal kitetovált, csíkszemű kopasz félvér is. És odébb a nagy szatyorral küzdő fekete öregasszony is. És mellette egy kismama is, egyik kezével óvatosan védte nagy pocakját, másik kezével az egyik strandmirelitláda tetejére állított nagyobbacska fiába kapaszkodott. De a kisfiú is énekelt, csillogott a szeme. Az egyik csíkos pólós fehér fiú megfogta a kezét, a magasba emelte, beleordított a tekintetébe, a kisfiú pedig vissza, ahogy csak tudta, kieresztette sápadt gyermekhangját, megfeszültek nyakán az inak, száraz ajka felrepedt. Elragadott mindenkit a szenvedély, a fekete fiúk meg nem hagyták, hogy alábbhagyjon egy fokot is. Ahogy véget ért az egyik dal, máris kezdtek a következőbe. Középtájon voltunk, a vállak fölött hosszan végig lehetett látni mindkét irányban a szerelvényen. Mindenki mosolygott, énekelt, csapkodta a kocsi tetejét és oldalát vagy csak a szívére tette a kezét. Aznap este helyi idő szerint háromnegyed tízkor a Maracaná Stadionban a CR Flamengo játszott a Cruzeiro ellen, a brazil kupadöntő első fordulójában. A strandokról a szegények indultak a stadion felé, a vörös-fekete Flamengo hagyományosan az ő csapatuk. tarca IRÁNY INDIA! Döme Barbara Jézus fut felém, lobogtat valamit a kezében. Azt kiabálja: kicsim, csomagolj, megyünk Rász el-Haimába. Pukkadjanak meg Szép Pistáék, a mi szállodánkban még a klotyó is aranyból lesz! Hozzám ér, szorosan megölel, megcsókol, a kezében két repülőjegy, Rász el-Haima, Egyesült Arab Emírségek felirattal. Csuromvizesen ébredek. Ágyban maradok, bekapcsolom a számítógépet. A Google rengeteg találatot ad ki Rász el-Haimáról, mindegyik más, egyvalamiben mégis megegyeznek. A címben ott áll: luxusutazás. Bámulom a pálmafás, tengerpartos, csillogó szállodás képeket, közben tegnapi, jéghideg kávéval beveszek egy fájdalomcsillapítót. Migrénem van, meg hihetetlen mennyiségű adósságom. Ráadásul ma este jönnek Szép Pistáék koktélozni. Tegnap kimerítettem a hitelkártyakeretemet a vadon fogott alaszkai lazaccal meg a vörös homárral. Még jó, hogy piából bőven van a házban, azt legalább nem vitte magával az a disznó férjem, amikor egy évvel ezelőtt, karácsony után lelépett. Csipog a Facebook-fiókom, Szép Pista posztolt: karácsonyfa előtt állnak, felesége száriban, ő kurtában. „Irány India!” - írja. Mintha baltát vágtak volna a koponyámba, úgy hasít belém egy újabb migrénes görcs. Becsukom a szemem, lehajtom a fejemet az összegyűrődött lepedőre. Lüktető képeket látok: a fal mellett lapulok egy koszos lépcsőházban, egy fickó felfelé tart, mögötte kissé lemaradva lépdel egy lesütött szemű nő. Kezemben összegyűrt ötezres. Miután lelépett a féljem, padlóra kerültem. A szétköltözés után öt hónapig egyedül éltem, sajnáltam magam, aztán hazahoztam a gyereket anyámtól, próbáltam mindenben a kedvében járni, hogy ne érezze az apja hiányát. Csak bundás kenyeret nem sütöttem, mert attól büdös a hajam. Kicsit bőgött, aztán abbahagyta. Nekem leginkább a szex hiányzott, harminc évesen mégiscsak fiatal vagyok még ahhoz, hogy erotika nélkül éljek. Felhívtam egy régi ismerősömet. Azt mondta, megnősült, de ha feljöhet hozzám, összehozhatjuk a dolgot. Anyámék éppen nálunk voltak, más megoldást kellett találni. Ötezerért három órára béreltünk egy szobát, búvóhely pároknak, így hirdették. Piros bőrkanapé, piros fényű állólámpa, gumis frottírlepedő. Külön mentünk fel a lépcsőházban és külön távoztunk. Az ötezrest az asztalra kellett tenni, a fa Buddha alá. Én fizettem, Laci nem tudott, a felesége észrevenné a hiányt, mentegetőzött. De legközelebb intéz valamit, mondta, hogy ez nekem ne legyen kellemetlen. Nem kérte el a telefonszámomat, másnapra Face- bookon is letiltott. A hármas kiszerelésből megmaradt két óvszert a kukába vágtam és bőgtem. Magam miatt, nem miatta. Legörgetem a Facebook-hírfolyamot, hogy lássam, mi történt, amíg karácsonykor anyáméknál depressziósán zabáltam a bejglit. Mindenki boldog, mindenki utazik. Balira, Dubajba, Malajziába, Miamiba, sőt a szomszédok afrikai szafarin vannak. Rohadjatok meg, ordítom, és elhajítom a kávéscsészét. A barna lé lassan csurog le a falon, térképet formáz, mintha még a Jóisten is engem akarna bosszantani ezzel a nyomorult kávéfolttal. Össze kell szednem magamat, meg kell teríteni, frizurát, sminket csinálni, nem lehetek rosszabb nő, mint Eszter, Pista felesége. Mindennek úgy kell kinéznie, mintha. Semmit sem tudnak arról, hogy szétmentünk, arról meg pláne, hogy leégtem, a féljem pedig letiltott a bankszámlájáról, amit korábban kedvemre használhattam. Milliomos, nem számított neki a költekezésem. Ráadásul az exem a házból is ki akar rakni. Mindjárt itt vannak Pistáék, majd azt mondom nekik, a férjemnek váratlanul üzleti útra kellett mennie, azért nincs itthon. Olcsó és átlátszó hazugság, de mi ez a többihez képest. Az utolsó Facebook-posz- tomat karácsonykor Photoshoppal csináltam. Anyámék parányi, nyomorult vidéki lakása helyett egy óriási csilivili házat varázsoltam a képre, előtte a „rokonaim” vigyorognak. Volt, akit szintén Photoshoppal tettem rá, hogy minél többen legyünk, irigykedhessenek az ismerősök a harmonikus, nagy famíliára, ahol elmondásom szerint mindenki tudós vagy művész. Még jó, hogy az utolsó percben észrevettem, hogy az egyik orvosi köpenyes fazon, akit az internetről szedtem le és a nagybátyámként tüntettem fel, túlzottan kreol bőrű, nágyon kilógott a többnyire világos hajú, világos szemű „családtagok” közül. Még félórányi munkával, tökéletesre csiszoltam a fotót, majd posztoltam és alá írtam, imádom a családomat, akik mindig mellettem állnak, szívecske, szívecske, szívecske. Ötszáz lájkot kaptam és többtucatnyi hozzászólást. Mindegyikkel ölni lehetett volna. Este hat óra, minden készen áll a vendégek fogadására. A gyerek kicsinosítva, ő a legszebb ebben a szánalmas házban, de ő sem valódi. Vagyis valódi, csak nem a miénk, megvettük egy béranyától, de erről senki nem tud. Tizenegy évvel ezelőtt újszülöttként került hozzánk. Még csak az kéne, hogy a többi szégyenteljes dolog mellett ez is kiderüljön. Megmondtam neki, hogy mindenről beszélhet, csak az adoptálásról nem - ő úgy tudja, az is törvényes volt -, viszont mondja el jó sokszor: agysebész és kutató lesz, már fel is vették az ország legkiválóbb gimnáziumába. Kopognak. Mielőtt beengedném őket, jól látható helyre teszem a szintén Photoshoppal készített két repülőjegyet, Rász el-Haimába szólnak. Kinyitom az ajtót, ott áll Pista és Eszter, most is mosolyognak, most is szári meg kurta van rajtuk. Egy csomag füstölőt nyomnak a kezembe és röhögve mondják: már csak két nap, és irány India! Mosolygok, megcsókolom őket, és arra gondolok: csesszétek meg Indiát, én Rász el-Haimába megyek, ráadásul Jézussal! Ezt licitáljátok felül! KfaTG KjUíPAT.MEDENCEI TEHETSÉOOOH002Ó NONPOOEIT KFT aaaaaaaaaan aaaaaaaaaBl aaaaaaaaaaa Főszerkesztő Demeter Szilárd • Szerkesztőség Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Szente Anita, Zalán Tibor • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Mohácsi László Árpád, Leczo Bence • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegokmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. január
