Somogyi Hírlap, 2017. március (28. évfolyam, 51-76. szám)

2017-03-04 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 9. szám

2017. MÁRCIUS 4., SZOMBAT MŰVÉSZBEJÁRÓ ^ Vidéken nagyobb a színház becsülete, és az egész szakma változás előtt áll „Egyre inkább a szívemből látok” „Az politizál jól, aki az embe­rek javára politizál” - mondja Eperjes Károly. Szerinte az ön­törvényű létezés éppúgy bűn, mint nem politizálni. Kimond­ja, amit gondol, pedig tudja, az emberek elszoktak tőle, és félnek az igazságtól. Nem értelmiségi, hanem harmoni­kus ember szeretne lenni. Fábos Erika- A napokban volt a bemutatója Békéscsabán Schiller Ármány és szerelem című drámájának. Mi a különbség a budapesti és a vidéki közönség között?- Más megbecsültségük és feszültségük van a vidéki elő­adásoknak. A közönség öltöz­ködésében is más, sokkal na­gyobb tiszteletet adnak az ilyen ünnepeiknek. A vidéki ember mindig is mélyebben kötődött a saját színházához, jobban megbecsülte, büszkébb volt rá. Pesten nagyon sok szín­ház van, az egy másfajta vi­szonyt tesz lehetővé.- Ha végiggondolja a pályáját, változott, hogy az emberek mi­ként tisztelik a színházat?- Erősen változott és nagy át­alakulások előtt áll, sőt éppen most is változások közepet­te él az egész színház, de, én úgy látom, az egész társadal­mi létünk is mozgásban van. Az utóbbi időben nagyon sok olcsót vagy nagyon sok elvon­tat kaptak az emberek, és túl sok olyat, ami hamis. Ettől pe­dig előbb-utóbb besokall a kö­zönség, és belefárad a szakma is. József Attila azt meri mon­dani Thomas Mann üdvözlésé­ben, és ez az én ars poeticám is, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Tehát József At­tila szerint is az igazság felet­te áll a valóságnak. Arisztote­lésztől is tudhatjuk, hogy ha a cselekvésnek nincs önmagán túlmutató, természetfölötti cél­ja, akkor a cselekvés csak va­lós, azaz profán. Művészet te­hát csak az, ha valaminek ön­magán túlmutató célja van, a megtisztulás. Ha szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy ma­napság elég, sőt divat, hogy a rosszat a kisebb rosszal ütköz­tetik. Ez hazug, mert a kisebb rosszat választani nem elég az üdvösséghez, az nem katarzis.- „Nem politizálni bűn” - ezt ré­gebben sokszor mondta. Ma is ezt gondolja?- Igen, így gondolom. Elő­ször is nézzük a szó etimoló­giai részét. A politika a polisz szóból ered. Politizálni azt je­lenti, hogy a polisszal, vagyis a várossal, az állammal, tehát a társadalommal foglalkozni. Az, hogy maga most tőlem kér­dez, az politika. Hogy mit vála­szolok, az is politika. Ha nem keres engem, vagy én nem aka­rok válaszolni a maga kérdé­seire, az is politika. Azért, mert minden döntésünknek társa­dalmi következménye van. Én ebben az összefüggésben gon­dolkodom a politikáról, és úgy gondolom, hogy jól politizálni, az emberek javára politizálni az az erény gyakorlása, rosszul politizálni butaság, tudatosan rosszul politizálni pedig bűn, de a legszörnyűbb bűn nem po­litizálni. És ne értsük félre a függetlenséget se, elvégre kitől és mitől független az ember? Ez nem a nihilizmus?- Az utóbbi időben valóban úgy néz ki, mintha tényezőnek lenni teher lenne. Sokat foglalkozunk politikával, mégis kevesen van­nak, akár az értelmiségiek kö­zött is, akik vállalják a vélemé­nyüket. Mit gondol, miért?- Úgy van, sajnos az öntörvé­nyű létezés velejárója és meg­nyilvánulása ez is. Én nem tu­dom, értelmes ember vagyok-e. Én harmonikus ember szeret­nék lenni, nem értelmiségi. Az értelmiségi lét, ahogy érzéke­lem, minden körülmények kö­zött valamilyen ideológiához csapódik, és ebből ered minden izmus, mert kétféle létezésünk van: az istentörvényű lét és az öntörvényű lét. Az istentörvé­nyű lét, az egyetemes lét a mo­rálra és bölcseletre épül, abban benne van a harmónia esé­lye. Önmagát és mást is az istenképmás tükrében szemlél. Az öntörvé­nyű, egoista ezzel szemben min­dig önös ér­dekből fo­galmaz, és az élethez való viszonyát is úgy határozza meg. Öntörvényt al­kalmaz hol ilyen, hol olyan iz­must választva. Most azt látom, hogy a relativizmusban csúcso­sodik ki az emberiség nagy ré­szének élete. Azt kiabálja, hogy mindent szabad és minden­kinek igaza van, de ezzel ép­pen önmagát cáfolja. Egyén­ként Moliére már a Tartuffe- ben megírta, hogy az önszere­tet önmagát is becsapja.- Attól még, hogy valaki egyéni­ség, nem biztos, hogy egoista.- Bizony, ez nagy csapda. A mai társadalom, az iskolák éppúgy, mint a családok - tisz­telet a kivételnek - nem sze­mélyiségeket akarnak felépíte­ni, inkább egyéniségeket gyúr­nak. Ez baj, mert az egyéniség végcélja a siker elérése min­denáron. A személyiségé ez­zel szemben a megigazulás, a felelősségteljes cselekvés. Kö­zösség ugyanis csak személyi­ségekből épülhet. Mindenki­nek saját felelőssége, hogy ki tud-e ebből a csapdából kerül­ni, hogy tud-e egy olyan csa­ládot, közösséget építeni, ahol a személyiség felelőssége erő­sebb, mint az egyén siker utá­ni sóvárgása. Persze ha jó cse­lekvéssel párosulva követke­zik be, lehet jó, nem kell eldob­ni vagy lebecsülni a sikert, de a cél önmagában nem lehet ez.- A siker jó. Mámorító tud len­ni, de hisz tudja, volt része ben­ne bőven.- Sokáig nagyon rosszul is kezeltem. A siker olyan ál­Az emberek elszoktak az őszinte beszédtől lapotba tudja hozni az em­bert, hogy az a helyes identi­tását is veszélyezteti. Amíg át nem gondoltam, kié is ez a si­ker, sok bajt, mértéktelensé- get okozott. Mások példáin is látom, milyen nehezen feldol­gozható ez.- Önnek hogyan sikerült?- Minden szenvedélybeteg­ségből csak úgy lehet kigyó­■ gyűlni, ha a szenvedély helyé­re annak orvosa, az Isten ke­rül. Nekem is így sikerült, és azóta minden napomban van boldogság, amikor magamhoz vehetem az Úr Jézust. Ez a faj­ta boldogság pedig minden­kire vár, na ezt felejtette el az emberiség keresni. Ezért haj- kurássza elkeseredetten, min­denhol hiába.- Szóval, akkor nemcsak a köny- nyeken, hanem a sikeren, vala­mi jón keresztül is vezet oda út.- Az a siker azért könnyek­kel és fájdalmakkal is együtt járt nemcsak nekem, hanem azoknak is, akiket szeretek. Pedig az nem mindegy, hogy a keresztet dobáljuk, vagy pedig hordozzuk. Érthető .gyarlóság, hogy az ember szeretné másra testálni vagy letenni, az a köny- nyebb út, de zsákutca. „Aki kö­vetni akar engem, vegye föl ke­resztjét” - mondja az Ür Jézus. Ez nehéz, de a Szentlélek addig noszogatja az embert, amígösz- sze nem kapja magát.- Mit szól ahhoz, hogy a politika a színházat is úgy megosztja, ahogy évek óta tapasztaljuk? . - Mindent megoszt. Miért pont a színházat ne osztaná meg? Ez az emberek döntései­nek a következménye. Az nem mindegy, hogy az élet kultúrá­ját vagy a halál civilizációját választja valaki. A kegyelem­re mondjál igent, a kísértésre mondjál nemet - ilyen egysze­rű ez, ami sokszor nem köny- nyű. Mindenkinek a saját dön­tésén múlik, hogy ide vagy oda sorolódik.- Most éppen a szombathelyi igazgatói pályázat kapcsán áll a bál. Jó döntés volt nem dönteni?- Ott egy tisztességtelen, morális támadás történt, ami­vel az egyik pályázót hátrá­nyos helyzetbe hozták. Szerin­tem a bizottság bölcs volt, ami­kor elnapolta a döntést. Ho­gyan lehetne egy olyan hely­zetben szakmai döntést hoz­ni, amikor az egyik felet meg­félemlítették és visszaléptették még a verseny előtt?- Ez nem politika?- Mindenben politika van, csak az a kérdés, hogy jó vagy rossz politika. Ezen hosszan lehetne elmélkedni, de szerin­tem az mindenképpen rossz politika, amikor egy döntésből kikerül a morál.- Az, hogy otthagyta a Nemze­tit, így utólag hogy érzi, jó dön­tés volt?- Azt én lezártam akkor, bármit mondanék most, csak csámcsognának rajta, nem sze­retnék már erről beszélni.- Kaposváron van egy színész­osztálya. Tanítani szeret?- Nagyon. Az az érzésem, hogy életem legfontosabb cse­lekvési periódusába érkeztem meg ezzel. A szüleim pedagó­gusok voltak, és azt gondolom, hogy az a pedagógusi lét, ahogy ők éltek, az ott van bennem, a szívem csücskében. Az utóbbi időben egyre inkább kezdek a szívemből látni, azt érzem. A színészetet nemcsak szakma­ként, hanem hivatásként pró­bálom élni, és így igyekszem átadni is. Ez csodálatos. Csak a keresztényi és az apai felada­tom előbbre való ennél. Névjegy: EPERJES KÁROLY 1954. február 17-én született Hegykőn. A színészi pálya előtt volt műszerész és labdarúgó is. A Színház- és Filmművé­szeti Főiskola után, ahol Major Tamás és Székely Gábor tanítványa volt, 1980- ban a kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdte a pályáját. 1981- ben a Nemzeti Szín­ház tagja lett. 1982- ben a Katona József Színház színészévé vált. 1987-ben rövid ideig a Radnóti Színpadhoz szerződött. 1988 és 1992 között szabadúszóként dolgozott. 1993-tól a Művész Szín­ház, a Thália Színház és a Kelemen László színkör tagja volt. 2007 decemberétől a Veszprémi Petőfi Színház művészeti tanácsadója. 2013-2014 ben a Nemzeti Színház tagja volt. ELISMERÉSEI: Kossuth-díj (1999), örökös tag a Halhatatlanok Társu­latában (2009); Budapest díszpolgára (2011)- A rendhagyó irodalomóráival is ezért járja az országot?- Ennek már 23. éve, így igaz, de korábban nem mertem volna kiállni. Ehhez nekem is komoly személyiségfejlődésen kellett átmennem, meg kel­lett érnem. Az ember pedig az ilyen úton megtalált kincseket szívesen megosztja és odaadja másoknak is.- Ön mindig mélyen és őszintén beszél a gondolatairól, komo­lyan veszi, amit kérdeznek, és bátran, nyíltan megváltja a hitét is. Olyannyira, hogy ez furcsának is tűnik manap­ság. Hogy érzi, van erre igény?- Egyértelműen igen, de meg kell mondanom, azt is tapasz­talom, hogy az emberek elszok­tak az őszinte beszédtől. Főleg a hitelesen kimondott igazsá­goktól, mert az nagyon tud fáj­ni másoknak. Ilyenkor inkább legyintek, hogy ez bolondság, hogy megspórolják a fájdal­mat. Aki viszont nem bolond­ságként kezeli, annak gyógyító tanítás is lehet az igazság.- Azt olvastam, hogy elsőszü­lött fiúként papnak szánták a szülei. Jó pap lett volna.- De hát pap lettem és Thá­lia papjaként is igyekszem az egyetemes úton haladni. Szívesen ajánlom másnak is. Megéri.

Next

/
Oldalképek
Tartalom