Somogyi Hírlap, 2017. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

2017-01-22 / 18. szám

2017. JANUÁR 21., SZOMBAT MUVESZBEJARO ■ A szomorúság soha nem látszik j I az arcomon. Az egyik életcélom j I ugyanis, hogy az embereknek] kellemes perceket szerezzek I Tarnóczy Orsolya orsolya.tamoczy@mediaworks.hu- Jól láttam, hogy Honthy Han­nától névre szóló tablója van?!-Nincs ebben semmi meg­lepő. Édesapámmal, Oszvald Gyulával sokat játszottak együtt. Honthy Hanna öltöző­je ugyanis pont az édesapámé mellett volt. Gyerekkoromban gyakran jártam be hozzá a színházba, ismertem minden kis zugát. Szakszerű kikép­zést kaptam arról, hogy ha vé­letlenül összetalálkozom az operettprimadonnával, akkor mit kell csinálnom. Kezet kell neki csókolni, nagy fejbólin- tással köszönni, a férfiak még le is térdeltek előtte. Egyszer egy előadás után berontottam hozzá, belöktem az ajtót, az ujjammal szívecskét formálva azt mondtam: „Isteni voltál!” Majd kimentem. (Nevet.)- Erre ő?- Elcsodálkozott! Főleg azon, hogy milyen természetesen mondtam ezt. A következő találkozásunkkor a fényképei­ből összeállított kis tablót kap­tam ajándékba, amire azt ír­ta: „Édes kicsi Marikámnak, hogy soha ne felejtse el az ő Hannuskáját.” És ezt kiraktam a folyosóra.- Feljebb Latabár Kálmánról is látok egy fényképet.- Édesapám vele is játszott, imádták egymás. A Boccaccio című operettben bolondoztak együtt, erről az interneten is fent van egy videó, meg lehet nézni. Pont azért tettem ezeket a szívemnek kedves fotókat az ajtó mellé, hogy amikor hazajö­vök, eszembe juttassák az em­lékeket. Az előszoba elég hosz- szú ahhoz, hogy sok kép kifér­jen. Ide raktam a díjaimat is.- Látom, a Kossuth-dij is itt pi­hen, amit pontosan két évvel ezelőtt vehetett át. Számított erre az elismerésre vagy telje­sen meglepte?- Bennem volt, hogy egyszer, lehet, megfogom kapni, mert mindig felterjesztettek. Ami­kor jött a levél, majdnem elájul­tam. De ez még semmi! A díját­adáson is hoztam a formámat. Mindössze annyit hallottam, hogy az operettszínjátszás iko­nikus alakja... Erre felpattan­tam, kezet fogtam Áder János köztársasági elnökkel, Orbán Viktor miniszterelnökkel, el­kaptam tőlük a díjat, és úgy rohantam vissza a helyemre, mint a szél. Nem tudom, mi­től tartottam, hogy elveszik tőlem? (Nevet.) Olyan gyors voltam, hogy az igazgatóm, Lőrinczy György nem tudott rólam képet készíteni.- Azt mondta, legyek gyors, mert rettentően siet. Hova?- Mindig mozgalmas nap­jaim vannak, éjjel jöttem haza Sopronból, és délben már me­gyek a Sirály felújító próbájá­ra. Régen játszottuk, kell egy kis gyakorlás.- Ez az első prózai szerepe, amit korábban olyan nevek ját­szottak, mint Tolnay Klári vagy Básti Juli. Meglepte a felkérés?- Furcsa volt, mikor megke­restek ezzel a szereppel, azt hittem Benő (Fehér Balázs Be­nő) hülyéskedik, aztán kide­rült teljesen komolyan gondol­ja az egészet. Az első reakcióm az volt: „Várjál kicsit, hadd gon­dolkozzak! Én Arkagyina?!” De nem éreztem idegennek a feladatot, hiszen ez is ugyan­olyan színház, mint az operett. A színészi képességeim meg negyven év alatt már kialakul­tak annyira, hogy ne görcsöl­jek be egy prózától. Kalandvá­gyó vagyok, szeretem a kihí­vásokat. Felszabadultan pró­bálok, játékos alkat vagyok. Van egy igazi gyermeki énem. Talán pont emiatt is imádom a fiatalokat, rengeteget lehet tő­lük tanulni. Ez egy kölcsönös játék, én adok, ők adnak, és mindenki boldog ettől. Próbá­lom a sors által elém gördített lehetőségeket magamévá ten­ni, mert minden új színnel fej­lődik az ember.- A próba után merre megy to­vább?- Indulok Sopronba, valami­kor éjfél után érek haza. Reg­gel színház, próba. Megszok­tam már.- Nem nehéz ez a vándorélet?- Ezt csinálom évtizedek óta, ez a szakma sok lemon­dással jár... (Sóhajt.) Sokszor nem egyszerű, mikor fel kell szállni a buszra vagy le kell vezetni több száz kilométert, de az embert hajtja a szíve, hogy a nézőknek meg tud­jon felelni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne mo­solyogjak. A szomorúság soha nem látszik az arcomon. Az egyik életcélom ugyanis, hogy az embereknek kellemes per­ceket szerezzek.- Ez a színházi alázat egyik for­mája.- Sokan azt gondolják az operettesekről, de a színész­nőkről úgy általában, hogy biztosan úgy élik az életüket, ahogy azt a színpadon mutat­ják. Sok címkével fel vagyunk ruházva. Úgy képzelik, hogy egoista vagyok, hogy kihasz­nálom a környezetemet, hogy engem csak a siker éltet. Azt hiszik, hogy két bejárónőm, sofőröm van és minden szem­igazi operettes családból szár­mazik, édesanyja a népsze­rű szubrett, Halasi Marika volt, édesapja pedig a legnagysze­rűbb bonvivánok egyike, Oszvald Gyula. A Színház- és Filmművé­szeti Főiskola operett-musical szakán végzett, majd az Operett­színházhoz szerződött, amelynek azóta is oszlopos tagja. Jelenleg négy darabban játszik, kedvence a Sybill, valamint a zenés mese­musical, amelyben ő Őszi Bo­pontból ki vagyok szolgál­va. De ezek a tulajdonságok nem illenek rám. Én kiteszem a szívemet és a lelkemet an­nak, aki megérdemli. Ha va­laki visszaél ezzel a bizalom­mal, akkor viszont azonnal le­csapok.- Soha nem volt féltékeny egyetlen pályatársára sem?- Az irigység és a féltékeny­ség a legalattomosabb beteg­ség. Én egy igazi nyitott szívű Kos vagyok, aki minden szem­pontból képes fejest ugrani az élet tengerébe.- Mennyire bírja a változást, hi­szen lassan negyvenöt éve az Operettszínház tagja, és renge­teg korszakot megélt már.- Engem a változás inspirál. Szerintem az állóvíz csak a halvérűeknek jó, én meg imá­dok élni. 1971-ben álltam elő­ször a színház világot jelentő deszkáira, méghozzá az édes­apámmal. Nagyon féltett en­gem ettől a szakmától, nem hagyott filmezni, pedig ko­rán megtaláltak szép felada­tokkal. Nem akarta, hogy ko­rán fejembe szálljon a dicső­ség. Azt szerette volna, hogy maradjak szerény és alázatos. Örülök, hogy erre korán meg­tanított. A sikerért ugyanis mindennap meg kell küzdeni, szí, a repülő nagyanyó. Március­ban premierre készül, Lehár Fe­renc A víg özvegyében Olgát ala­kítja. Az Operettszínházzal be­járta az egész világot: fellé­pett az Amerikai Egyesült Államokban, Izraelben, Ausztráliában, Japán­ban. Kossuth-díjas, Já­szai Mari-díjas, érde­mes művész, a Hal­hatatlanok Társula­tának örökös tagja. az nem hullik csak úgy az em­ber ölébe.- Az öregségtől, az idő múlásá­tól nem tart?- Megtanultam elfogadni a helyzetet, hogy már nem any- nyira ruganyos a bőröm, már nem tudom olyan magasra emelni a lábamat. Lélekben elfogadtam ezt a tényt. Ami jobban zavar, hogy nagyobb lett a felelősségérzetem. Ami­kor odaadnak egy komoly fel­adatot, közben azt mondják: „Jó, majd a Marika megoldja!” De ez nem így van. Mert amíg kezdő az ember, addig nincs félelemérzete, nincs veszteni­valója. Pofátlanul megy előre és csinálja. De ma már mér­legelek és gondolkozom. Ne­kem nagyon fontos, hogy a közönség ne egy vénasszonyt lásson, aki még mindig ci­gánykerekezik, hanem fedez­zék fel, hogy van bennem erő, spiritusz.- Egyértelműen halhatatlan­ná tette a cigánykerekezést. Megy még?- Hogyne menne! Mindig azt mondom, hogy járni nehezebb, mint táncolni. Az izmaim és az ösztöneim hajtanak a színpa­don. Aztán, lehet, le kell botor­kálnom onnan, de amikor fent vagyok, akkor szárnyalok. Né­ha itt, máskor ott fáj, de a vég­eredmény mindig fejben dől el. Azt hiszem, genetikailag belém van kódolva az ener­gia. A családom tagjai is mind ilyennek voltak.- Egyszer vidéken találkoz­tunk egy rendezvényen, ahol hóban-fagyban, színpad nélkül képes volt széles mosollyal fel­lépni. Én már rég eljöttem vol­na, de ön mindent megtett a közönség szórakoztatásáért.- A probléma azért kopog­tat be az életünkbe, hogy meg­oldjuk. Nem szabad siránkozni! Amikor kimegyek a színpadra, akkor nem lehet a közönséget azzal szembesíteni, hogy: bo­csánatot kérek, én ma nem lé­pek fel, mert szétfagytam. He­lyette kimegyek, úgyis felme­legszem a sok ugrálástól. Néha olyan vagyok, mint egy szöcske.- Mikor beszélt a lányával utol­jára?- Tegnap. Mi olyanok va­gyunk, mint a borsó meg a hé­ja. Egybe vagyunk forrva. Most lesz a születésnapja, igazi meg­lepetést szervezek neki. Sajnos aznap este is fellépésem van, de majd valahogy megoldom.- Mi lesz, ha már nem tud majd színpadra lépni?- Akkor azt fogom mondani, hogy hagyjanak békén. Ha már nem fog jólesni a táncolás, már járókerettel kellene felmennem a színpadra, akkor inkább le­mondok róla. Sokan mondják, hogy nem fogom kibírni. De- hogyisnem! Rengeteg más do­log is érdekel. Az életem nem csak a színházból áll.- Mivel foglalkozik még szíve­sen?- Állandóan varrogatok, kö- tögetek, mindig csinálok vala­mit. Kertészkedek, gondozom a virágokat. Minden olyan do­log vonz, ami az alkotással kapcsolatos. Most például el­romlott a bőröndömön a cip­zár, megjavítottam. Nem vá­rok másra! A mottóm az, hogy az életben mindent éljünk meg száz százalékig, ne várjunk a sült galambra. is szlái vett, méghozzá LatabatKal™ dh B|,h0| megjelenik, ott a siket bont ha flatal Reggel tíz óta I I I ! 1 nélkéí a fagyos hidegbe tegnapi íehépés után sok humorral és koz­I asztalon, tajta óriási **.1 kávézóban lennék. Boldog no. Ő Oszuald Manka. jj ■ kávé, sütemény, mintha csak egy oeu ,kése|.smer|k Boldog ember, bo & — ......r—JM | vétlenül. A színházban szeretik, tiszte , 'ÁJk ______* ie<s->HÄrihtt el az év, de a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom