Somogyi Hírlap, 2015. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

2015-09-27 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 36. szám

g INTERJÚ 2015. SZEPTEMBER 27., VASÁRNAP Dióssy Klárit élete tragédiája keményé tette, de a szerelemtől újra önfeledt nő lett. Az ezotériában nem hisz, de az anyai megérzésekben annál inkább. LEGYÜNK HÁLÁSAK AZ ÉLETÉRT Dióssy Klári azt mondja ma­gáról, hogy kemény nő, pe­dig inkább bátor, igazi anya. A 14 hónapos Máté boldog anyukája. A kisfia nap mint nap arra tanítja, hogy örülni kell az életnek, amely akkor is lehet szép, ha valamiért nem lehet tökéletes. Fábos Erika- Egy hónapja újra képernyőn van, a Családbarát műsort veze­ti. Nagy zökkenő volt a visszaté­rés, vagy ment minden magától?- Amikor adásban vagyok, akkor semmi gond, olyankor tö­kéletesen leköti a figyelmemet a munka. Jó volt visszamenni, megszépült a stúdiónk és to­vábbra is nagyon jó a csapat, akikkel készül a Családbarát. De elindulni és otthon hagyni Mátét, még így egy hónap után is nehéz. Hozzáteszem, hogy magamnak nehezítem, a kis­fiam most 14 hónapos és sze­rencsére még elég kicsi ahhoz, hogy ez ne viselje meg ó't. Na­gyon elfogadó, nyitott gyerek és boldogan tölti az idejét Kati ma­mával, az apai nagymamájával, amikor dolgozom.- Hiányzott a felnőtt társaság, a munka?- Szeretem a munkámat. Aki egy olyan pörgős életből megy el babázni, mint a napi műsor- készítés, annak nagy váltás az anyuka üzemmód. Hiányérzet mégsem volt bennem. Annak ellenére sem, hogy az elmúlt 14 hónapban talán négyszer men­tem el Máté nélkül pár órára valahova. Viszont érzem, hogy nagyon jól­esik a munka, elfáradok benne, de valahogy még­is energiát kapok abból a két napból, amikor dél­előtt dolgozom.- Milyen kisfiú Máté? Imádnivaló és rendkívül munkaigé­nyes gyerek. Megy mint a buldózer, ha ar­ra van szükség, akkor is csak nagy erőfeszí­tések árán lehet elté­ríteni attól, amit a fe­jébe vesz. Tevékeny, kíváncsi, bátor, csi­bész és nagyon ked­ves, amióta elindult, i nagyon szeret men­ni és egyre többet beszélget.- Milyen volt az első születésnap?- Nagyon szép volt, minden mint a nagykönyvben. Végtelen öröm­ben telt, pont úgy, amit ő jelent nekünk és ez megnyugvás volt nekem. Tartottam tőle, mennyi­re tudok majd csak erre figyel­ni, ezt átélni. Mátéval éppen az elvesztett kislányom, Adél- ka születésnapján kezdtem va­júdni egy évvel ezelőtt és fél­tem, hogy nehogy beárnyékol­ja a boldogságunkat a szomo­rúságom.- Hisz a sorsban, vagy az ezoté­riában?- Nem, de a megérzéseim­ben egyre inkább. Először meg is ijedtem, aztán eltöltött vala­«>a kis csibén, rengeteg örömei ad szüleinek mi megnyugta­tó, jó érzés. Próbáltam megérte­ni és úgy éreztem, Adélka üzen ezzel, hogy velem van, segít ne­künk és akkor teljesen meg­nyugodtam. Végül úgy alakult, hogy Máté háromnegyed órát rá­húzott még arra a napra. Azóta többször éreztem úgy, mintha a két gyerekem között kapcsolat lenne, de nem gondolom, hogy ehhez ezoterikus gondolkodás kell. Sokkal inkább hiszem azt, hogy ez az anyai szív.- Máté negyven felett érkezett, minden rendben volt a várandós­ság idején?- Az első hat hét kínlódós volt, de utána minden komplikációmen­tesen zajlott. A kö­telező szűréseken részt vettem és az elején megfogadtam, hogy csakis az orvo­somra hallgatok. Na­gyon megbíztam ben­ne, nem szerettem vol­na, ha ezt a bizalmat mindenféle interne­tes rémtörténet zavar­ja meg. Persze amikor a kisfiam megérkezett, én böngésztem ,a baba­mama oldalakat egy-egy kérdéses helyzetben, de miután az egyik bejegy­zés megnyugtatott, a má­siktól meg az idegeim tán­coltak, inkább erről is le­mondtam. Azóta az ösztöneimre és a védőnőkre hallgatok. Szeren­csére Máté apukája mindenben szívesen részt vesz, sokat segít, remekül érzi magát az apai fel­adatokban, ezért nekem is min­den könnyebb.- Hogyan ismerkedtek meg?- A Balatoni nyár műsorban dolgoztunk együtt. Sanyi hang­mérnök, tehát szakmabeli, így először mint két kolléga kezd­tünk beszélgetni. A zene volt az első közös témánk, amibe job­ban belemélyedtünk, aztán egy­re közelebb kerültünk egymás­hoz. Ilyen idősen már kicsit fél­ve, megfontoltan közelít az em­ber egy új kapcsolathoz. Nem nagy fellángolás volt a miénk, hanem lassan épülő szerelem, amiben minden magától, telje­sen természetesen alakult.- Nyilván hatalmas bátorság kel­lett ahhoz, hogy egy ekkora vesz­teség után, mindent újrakezdjen és ilyen teljességben igyekezzen megélni.- Sok idő és sok munka kel­lett ehhez. Eleinte nagyon tuda­tosan a munkára koncentráltam minden energiám. Adélka ha­lála után tíz nappal bementem az akkori főnökömhöz és azt mondtam, adjon annyi feladatot, amennyit csak tud és olyat, ami­hez muszáj használni az agya­mat. Sokáig minden csak fekete volt és fehér, nem is kerestem az árnyalatokat. Csak azt éreztem, hogy utána tudnék halni. Sok idő telt el, mire azt tudtam mon­dani, hogy nélküle is akarok él­ni. Aztán Szegedről a főváros­ba hívtak dolgozni és be akar­tam bizonyítani, hogy az új kör­nyezetben, új kihívások között is megállóm a helyem.- Menekült?- Sok szempontból, igen. A munka húzott ki a gödörből, de nagyon sok belső munka is volt ez, amit egyedül csináltam vé­gig. Mindig is strapabíró, ke­mény nő voltam. Dióssy Klári Mezőtúron született. A szü­lei matematika szakos taná­rok. Gyerekkorában kórusban énekelt. Szolnokon volt középiskolás, Szegeden pedig főiskolás, ott végzett a bölcsészkaron ma­gyar-ének szakon. Bár peda­gógusként végzett, sosem dol­gozott eredeti szakmájában. A Magyar Televízió Szegedi Körze­ti Stúdiójában kezdett dolgozni, híradóban és magazin műso­rokban egyaránt. Jelenleg az MTVA-n a Családba­rát műsorvezetője. A sportolást lételemének tart­ja, nem tudna meglenni nélkü­le. Rengeteget fut és kerékpá­rozik. 2014-ben megszületett kis­fia: Máté- Mindig kemény volt, vagy meg­keményedett?- Azt hittem, de addig in­kább határozott voltam. Azóta tudom, hogy ez mennyire más, mint keménynek lenni. Nem volt más választásom, kérge- sédnem kellett. Adélka, négy és fél éves volt, amikor elment. Leukémiás volt. Az utolsó két és fél évgyötrelmes volt, azért kel­lett keménynek lennem, azután pedig azért, hogy túléljek. Csak amióta Sanyit megismertem, azóta kezdett ez megváltozni bennem, s merek engedni ebből a fegyelmezettségből. Addig vi­szont, ha egy adásban volt va­lami szívfájdító, mondjuk egy olyan családdal beszélgettünk, ahol beteg gyerek van, vagy ha a gyermekkori leukémiáról volt szó, akkor is helyt kellett áll- nom. Nem szerkeszthették úgy a műsorokat, hogy tekintettel vannak arra, hogy nekem meg­halt a kislányom. Nekem kellett tekintettel lennem erre.- Van ennek a nehéz időszak­nak olyan megfogalmazható ta­nulsága, amit át tud adni azok­nak, akiket hasonlóan nagy vesz­teség ért?- Az a bölcsessége annak az időszaknak, hogy nincs ilyen. Azt is megtanultam azokból az évekből, hogy mindenkinek a saját fájdalma és baja a legna­gyobb, hogy az igazi dolgok leg- belül zajlanak és nagyon egye­di, hogy ezzel ki, hogyan képes megbirkózni. Sokkal empati- kusabb lettem ettől, megtanul­tam, hogy tudni kell tisztelet­tel kezelni ezeket a nehéz em­beri helyzeteket, bárhogy nyil­vánuljanak is meg. Évekig én sem beszéltem erről még a szű- kebb környezetemben sem, és nem is nyilatkoztam róla, mert nem akartam, hogy sajnáljanak az emberek. Azt akartam, hogy a teljesítményem alapján és úgy viszonyuljanak hozzám, aki va­gyok, ne pedig kíméletből vagy együttérzésből. Aztán ahogy egyre inkább magamra talál­tam legbelül, már tudtam úgy fogalmazni erről a veszteség­ről, hogy az nekem és mások­nak is természetes lett.- Elmondja majd Máténak is?- Egészen biztos. A tágabb, nagyobb családunk életé­ben úgy alakult, hogy beszé­lünk Adélkáról, ha bármiről eszünkbe jut. Nem akartam, hogy bárki féljen kiejteni előt­tem bármit, ami vele kapcsola­tos, nem akartam, hogy halvá­nyodjon az emléke a félelme­ink miatt. Ha karácsony van, vagy valami olyan történik, megemlegetjük őt. Máté már most is hall róla és biztosan, ahogyan fejlődik majd az értel­me, egyre többet fel is fog eb­ből. Amikor pedig akkora lesz, el fogom neki mesélni a test­vére történetét. Adélkáról má­ig nem tudok múlt időben be­szélni. Nem is fogok lemonda­ni róla, nem akarom elfelejte­ni, ma is úgy érzem a lelkem mélyén, hogy két gyerekem van. Az eszemmel pedig arra gondolok, hogy valahol létezik az a kicsi lány, aki már nem le­het itt velünk.- 14 hónap eltelt Máté születése óta. Azért kevésbé aggódós már, mint az elején volt?- Örökké aggódós anyuka le­szek. Talán már nem 0-24-ben izgulok, mint a legelején, de időnként jönnek rossz gondola­tok. Feladtam, hogy küzdjek ez ellen, de bizakodásra ad okot, hogy mind ügyesebben fegyel­mezem ebben magam. Egyre tu­datosabb tudok lenni, hiszen at­tól még, hogy félek és féltem, el­engedem őt. Pedig a játszóté­ren már most olyan lélegzetál­lító mutatványokra képes, hogy el sem hiszem. Szóval ezt is ta­nulom, mert nem szeretném, hogy Máténak az legyen a fejé­ben, hogy anya a nemet mondó ember az életben.- Akkor egyre kerekebb a világ?- Nem kerekebb, egyenesen azt mondom, hogy most szép, kerek boldogság van. Azt kívá­nom, bárcsak élne, és itt lenne a kislányom is, de ma már azt is tudom, hogy akkor is jó és elég tud lenni valami, ha nem tökéle­tes. Máté 14 hónapja itt van ve­lünk, de még mindig nem szok­tam meg ezt a csodát. Nap mint nap érzem, hogy ő egy ajándék az élettől nekünk. Még mindig alig hiszem, hogy ekkora áldás ért. Ha valamit mégis megta­nultam az elmúlt időszakban, az az, hogy az életet azért kap­juk, hogy igenis leljük örömün­ket benne. A mindennapok­ban is, amikor csak a legkisebb okunk adódik erre, s legyünk hálásak ezért.- Mit gondol, mire volt szükség egy ilyen csodához?- Sanyira, a szerelemre. Ar­ra, hogy megtaláltam az embe­remet, azt, akire az életemet is rá merem bízni, mert annyira biztos lehetek magunkban. Az egység, a teljesség az, ami mi­att ez sikerülhetett nekünk. Ki mertük, ki tudtuk mondani azt is, amitől féltünk. Megbeszél­tük, hogy ha nem sikerül, hogy gyerekünk legyen, úgy is elfo­gadjuk egymást. Kiegyensúlyo­zott lettem ettől, eljutottam ar­ra a szintre, hogy bízni tudtam magamban, abban, hogy ha nem is bármire, de amit nagyon aka­rok, arra képes vagyok és sike­rülhet. Azt hiszem, hogy ez a belső erő és béke hatott úgy a szervezetemre, hogy ma egy bol­dog család lehetünk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom