Somogyi Hírlap, 2015. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
2015-03-08 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 10. szám
SZTORI 5 2015. MÁRCIUS 8., VASÁRNAP Elhozhatják a szavak forradalmát? slam poetry Sokan vannak, akik rajonganak a popsztáros rímelésért, mások a falra másznak tőle Megoszlanak a vélemények a slam poetry műfajáról. Hívei a való élettől - úgymond - eltávolodott kortárs költészet alternatívájaként, legnagyobb ellenzői „szellemi du- bajozásként” tekintenek rá. Ami viszont biztos: a rap, a színház, a stand-up comedy és a líra határvidékein kalandozó művészeti ág egyre nagyobb tömegeket mozgat meg. A március 15-én induló Petőfi Televízió például az ismert sztárokat felvonultató Pilvaker közvetítésével kezdi meg működését. Reichert Gábor Közhelyszámba menő állítás, hogy a 21. századra elmosódott a határ a populáris művészet és „magas” kultúra között. Ennek ékes példája a slam poetry, amely definíciója szerint egy olyan esemény, ahol a résztvevők saját verseiket, műveiket adják elő pár percben, majd értékelik egymás teljesítményét. A megírt szöveg milyensége mellett tehát legalább olyan fontossá válik az előadásmód: míg egy hagyományos versfelolvasáson nem követelmény, hogy a költő egyben saját művei leghűbb tolmácsolója is legyen, itt a siker a hallgatóságból kiváltott azonnali reakciókon múlik. Laboda Róbertnek, a legutóbbi Országos Slam Poetry Bajnokság harmadik helyezettjének hozzávetőleges meghatározása szerint a slam poetry „negyven százalékban írás, hatvan százalékban előadás.” Mint mondja, vannak olyan slammerek, akiknek írásban nem feltétlenül működik a szövegük, az egész lényege az előadásban van. Éppen ez az, ami a slammel nem szimpatizálók legfőbb kifogása szokott lenni: ők általában arra hivatkoznak, hogy ha egy irodalmi alkotás nem képes jótállni magáért és nem értékelhető a szerző személyes jelenléte nélkül, akkor azt nem is nevezhetjük irodalomnak. Ahogy Nyerges Gábor Ádám költő fogalmaz: „Nem ártana, hogyha egy alapvetően szövegekkel operáló műfajnál a béna rím- és szójátékok, meg Az idei Pilvakeren a popszakma is képviselteti magát. Papp Szabi a Supernemből (balról), MC Fedora, Halott Pénz, azaz Marsalkó Dávid és a népszerű Fábián Juli is mikrofont ragad aktuálközéleti utalások helyett valahogy az igényesség kritériuma is beépülne a műfaji elvárások közé. De hát akkor már nem is slam volna, nem?” Az efféle viták a műfaj felfutása óta időről időre napirendre kerülnek a nyilvánosság különböző fórumain. Egyes vélekedések szerint a slam poetry története egészen az antikvitásig visszavezethető - hiszen már az ókori görög költők viadalai is hasonlóképp, a közönség meggyőzésének elvén működtek -, de a mozgalom előfutárainak tekinthetők akár a trubadúrok, a japán renga költők, az avantgárd irodalom SOPOTNIK ZOLTÁN: Mosolyogtam, amikor ment a vita, hogy akkor most szeressük-e a slamet vagy ne szeressük. Én szeretem. A jó slam irodalom, de nem kell feltétlenül annak lennie. Az íróra van bízva, hogy milyen igénnyel írja mega szöveget, mi a szándéka vele; attól, hogy mondjuk nem közölné le egy irodalmi lap, a színpadon még működhet, ott teremtődik meg az igazi funkciója. Ugyanúgy, egyes irányzatainak képviselői vagy az amerikai beatköltők is. A mai értelemben vett slam 1984 körül alakult ki, amikor egy amerikai építőmunkás, Marc Kelly Smith (művésznevén „Slam Papi”) és barátai kedvenc chicagói klubjukban felolvasóesteket kezdtek szervezni egymás szórakoztatására. Később a szervezők több csapatot is meghívtak ezekre az alkalmakra, amelyek egyre inkább párbajjelleget kezdtek ölteni. Innen már nem volt megállás: a slam előbb Ameri- ka-szerte, majd Európában is egyre népszerűbbé vált. A mozgalom legfőbb maahogy egy jó dalszöveg vers, a jó slam is lehet az. Nagyon rossz irány, ha szembeállítjuk az úgynevezett magas irodalommal, mert a határok elmosódnak, és ez benne a szép. Itt ki kell állni a színpadra és elő kell adni, érezni kell a közönséget, fogni az impulzusokat, és alakítani is őket. Egy felolvasáson olvashatsz rezignálton, dörmögve, csak úgy magadnak, de itt nem: itt meg kell mutatnod, mi van a szövegeden túl. Én el tudnám képzelni csapatépítő tréningek elemeként, de még pszichoterápiában is, csak megfelelően kell beágyazni. gyarországi népszerűsítője, a Slam Poetry Budapest (SPB) honlapján elérhető rövid hazai „slamtörténet” 2006-ot teszi meg kezdődátumnak, eszerint nálunk a Műcsarnok Budapest Slam nevű rendezvénye volt az első efféle esemény. 2008 januárjától pedig a Ludditákból ismert Fiáth Titanilla és akkor még három kevésbé ismert, de lelkes slamrajongó - Mavrák Katalin, Matits István és Pre- kopcsák Zoltán - havi rendszerességgel kezdett esteket szervezni különböző budapesti szórakozóhelyeken. A főváros után vidéken is egyre több slammer tűnt fel, mára számos TÉREY JÁNOS: A slam valamit nagyon telibe talált, csacsi, aki vitatja. Tökéletes eszköz arra, hogy közvetítse a költészetet, hogy a klubokból átjárót nyisson a versolvasás felé. Egyedül akkor van vele bajom, amikor önmagát is költészetként, tehát költészetazonosnak tünteti föl. Mert Shakespeare, Dante vagy Goethe öröké az most sem a slam poetry, hanem, ha tetszik, ha nem: fővárosban tartanak rendszeresen ilyen esteket. „Slam Papi” hazai követőinek népszerűsége töretlen, ezt jól bizonyítja, hogy egy-egy nagyobb szabású rendezvényre - mint például a 2012 óta minden évben megrendezett Országos Slam Poetry Bajnokságra - hetekkel korábban elkelnek a jegyek. A hirtelen jött sikert azonban nem mindenki nézi jó szemmel: bár számos ismert irodalmár, szövegíró - mint például Simon Márton költő vagy az Akkezdet Phiai nevű rapformációból ismert Závada Péter és Süveg Márk „Saiid” - szegődött a műfaj népszerűsívábbra is a költészet. Ebből a szempontból én picit konzervatív vagyok. Ha a produkciódba nemcsak a szöveged minősége tartozik bele, hanem az is, hogy milyen előadó vagy - képes vagy-e három-négy oldalakat fejben tartani, popsztárszerű- ek-e a megnyilvánulásaid a sajtóban és a színpadon -, egyszóval, ha cipődtől a sapkádig minden elem hibátlansága kell ahhoz, hogy a teljesítményed csillagos ötös legyen, akkor az nem költészet, hanem színház, performansz. És ez nem várható mindenkitől. tői közé, a „hagyományos” irodalomhoz körmükszakadtáig ragaszkodók a költészet olcsó kiárusításának, egyesek pedig egyenesen „szellemi dubajo- zásnak” tartják a slamet. Jó magyar szokás- szerint pedig már ide is beszivárgott a politika: tavaly heves indulatokat váltott ki a március 15-ei II. Red Bull Pilvakert megelőző hercehurca, amelynek eredményeként az SPB tizenegy tagja kollektiven bojkottálta a rendszerkritikus szövegeket mérsékelt lelkesedéssel fogadó rendezvényt. A slammerek akkor úgy indokolták döntésüket, hogy „egy slam poetry előadás keretein belül súlyos hiba lenne közéleti témák érintése nélkül beszélni 1848-ról és annak örökségéről.” Az idei Pilvaker- amelynek tévés közvetítése egyben a március 15-én induló közszolgálati zenecsatorna, a Petőfi Televízió debütálása is lesz - szervezői már nem is a szó szoros értelmében vett slammerektől, hanem rappe- rektől, zenészektől, színészektől várják „a szavak forradalmát”. A névsor így is impozáns- a fellépők között lesz Fábián Juli, Fluor Tomi, Halott Pénz, Kautzky Armand, Papp Szabi és még sokan mások -, de kérdés, hogy az előadások hogyan viszonyulnak majd a slam po- etryhez és „1848 örökségéhez”. Kortárs költők véleménye a slamről - pro és kontra az egyre népszerűbbé váló műfajról Újabb középkorú kencefice JÖVÖK ki a metróból a Nyugatinál, éppen rados virág őrt állnak az ellenőrök. Utálom, ha bliccelésen kapnak, ezért nem bliccelek, inkább minden hónapban kifizetem a felnőttbérlet borsos árát. Akkor is kényelmetlen érzésem támad, amikor ellenőriznek. Egy szempillantás alatt végigfuttatom a kérdéssort az agyamban: nálam van-e a bérlet, érvényes-e, és elég gyorsan elő tudom-e kotorni a táskámból, hogy a mozgólépcső tetején megtorpanva ne tartsam fel a mögöttem özönlő tömeget. Ezúttal minden oké, megköny- nyebbülten és büszkén mutatom a bérlettokot, amelyben ott van a hozzá szükséges személyi igazolványom is. Tessék, én törvénytisztelő és szabálykövető állampolgár vagyok, megfizetem a tömegközlekedés árát. A fiatal BKV-ellenőrnő a bérletem után kap, és a személyimre meredve felkiált: „nyugdíjas?” ANNYIRA MEGHÖKKENTEM, hogy még a bérletet is elejtettem. Zavartan hápogva közöltem, igaz, ami igaz, húszéves már elmúltam, de a nyugdíjas kortól még messze vagyok. Az ellenőr csaj felkapta a földről a bérletet, megsasolta, majd elnézést kért, mondván, hogy némelyek nyugdíjasbérlettel szoktak csalni. Na, szépen vagyunk! Vagy öreg vagyok, vagy csaló. Vajon melyik a jobb? Mostanában határozottan úgy érzem, az előbbi a rosszabb. Mostanában sokat nyavalygok ezen. Negyvennyolc éves leszek! Az mindjárt ötven. Persze, bizonyos szempontból (egy nyolcvanéveséből) ez még javában a fiatalság. Na meg itt van a rakás közhely, élén azzal, hogy mindenki annyi, amennyinek érzi magát, továbbá, hogy minden kornak megvan a maga szépsége, bla-bla-bla. Apropó, tényleg minden kornak megvan a maga szépsége - csak a huszonhét éves koré kicsit nagyobb szépség, mint a negyvenhét évesé. Üdeség, arc- és testbőrfeszesség, egyenes testtartás, vékonyság, rugalmas izmok - soroljam? A hátrány a hiányos önismeret és a kevés tapasztalat. MINDENESETRE a bölcs intelmek ellenére, miszerint el kell fogadnunk a korunkat, valljuk be, ez teljes mértékben csak keveseknek sikerül. Boldogult nagymamám, aki nyolcvan-, sőt kilencvenévesen is remekül nézett ki, azt mondogatta: amikor tükörbe néz, a szíve mélyén mindig azt várja, az a fiatal lány néz majd vissza rá, aki valamikor volt. Úgyhogy minden egyes tükörbe nézés csalódás a számára. Hát valahogy én is így vagyok vele mostanában. Már egy menő és drága szemkörnyékápolót, új nappali és éjszakai ránc- talanító krémeket, különféle dekorkozmetikumokat is beújítottam. Olyasmiket, amiket korábban sosem használtam, mert eddig nem volt rájuk szükségem. És az üzletekben nyomatékosan letegezem a fiatal eladólányokat, remélve, hogy visszategeznek. Néha megtörténik, mert jobb napjaimon állítólag nem látszom többnek harminchatnál. Eddig ez vigasztalt, erre most beüt a krach: nem elég a középkorúak válsága, még nyugdíjasnak is néznek. Vagy legalábbis majdnem. húszévesen arra vágyunk, hogy komolyan vegyenek, negyvenévesen pedig arra, hogy ne nénizzenek. Egyik sem jön össze. De vajon miért akarunk középkorúan úgy festeni, mint egy bakfis? Szerintem nemcsak esztétikai okokból. A fiatalságra visszatekintve utólag értékelni tudjuk, hogy akkor még előttük volt az élet, kedvünkre válogathattunk a lehetőségekből. És nem tudtuk, milyen jó ez az egész, képtelenek voltuk értékelni. MOST MÁR tudnánk - de a fiatalságnak annyi. Nem lehet visszapörgetni az időt, hogy a mai fejünkkel más szemmel nézhessük a dolgokat. így hát maradnak az apró örömök: például az, hogy az ellenőr téved, nem vagyunk még annyira rozzantak. i j
